Majdnem megöltem ezt a kislányt. Egyedül mászott az autópályán éjfélkor, csak egy pelenkát és kutyanyakörvet viselt.
Majdnem észre sem vettem, ahogy éjfélkor átkúszott a 40-es autópályán, amíg a fényszóró el nem kapta a nyakában lévő fém kutyanyakörv visszatükröződését.
Hetvenéves vagyok. Negyvenöt éve lovagolok. Lovagoltam esőben, hóviharban, és olyan sűrű ködben, hogy tíz lábnyit sem láttam előre.
De még soha nem fékeztem olyan erősen, mint azon az éjszakán, amikor láttam, hogy az autópálya közepén egy állatnak tűnő dologról kiderül, hogy egy gyerek.
Talán tizennyolc hónapos. Csak pelenkát viselt. Négykézláb kúszott át a nyugati sávban. Az autók kanyarodtak körülötte. Senki sem állt meg.
A nyakörv bőrből volt. Nehéz. Olyan, amilyet egy pitbullra vagy rottweilerre szoktak tenni. Egy lánc volt ráerősítve, ami a háta mögött húzódott. A lány sírt. Vérzett a térde.
Amikor meglátta a fényszórómat, nem próbált elkúszni. Felém kúszott. Mintha várt volna valakire. Valakire.
Amikor elég közel értem, hogy lássam az arcát, három dolgot vettem észre, amitől megfagyott a vérem: a karját cigarettaégés borította, a nyakörvén lévő lánc frissen elszakadt, mintha kiszakadt volna valamiből.
Majdnem megöltem.
Ez az igazság, amire minden este felébredek.
A fényszóróm elkapott valamit az úton. Alacsonyan. Mozgás. Azt hittem, egy kutya. Valami állat, ami az országútra tévedt.
Kitértem.
Aztán az agyam feldolgozta, amit a szemem látott.
Nem kutya.
Egy gyerek.
Egy kisbaba.
Reggel tizenkét óra negyvenhét perckor átkúszni az I-40-es autópályán.
Daniel “Prédikátor” Morrison vagyok. Hetven éves vagyok. Vietnámi veterán. 1978 óta lovagolok. Aznap este hazafelé tartottam egy Oklahoma City-i megemlékezésről. Kétszáz mérföldnyi üres autópálya. Nagyrészt a semmin keresztül.
A kisgyermek a nyugati sáv közepén állt. Az autók kanyarodtak. Néhányan dudáltak. De senki sem állt meg.
A biciklimet a vállnak vetettem. Kavicsszórás. Kikapcsoltam a motort. Kifutottam az autópályára.
Egy kamion közeledett. Dudaszó. A sofőr meglátott engem. Látta a gyereket. Nem tudott időben megállni.
Megragadtam a babát és leugrottam.
A teherautó centikkel kerülte el a miénket. A széllökés majdnem felborított. A sofőr félreállt egy negyed mérfölddel feljebb. Elkezdett tolatni.
Ekkor néztem meg igazán, hogy mit tartok a kezemben.
Egy kislány. Talán tizennyolc hónapos. Legfeljebb két éves. Meztelen, kivéve egy koszos pelenkát. Csupa kosz. Vérben. Zúzódásokkal.
És kutyanyakörvet visel.
Vastag bőr. Olyan, amilyet egy harci kutyán használnak. Nehéz lánc volt hozzáerősítve. Talán három láb hosszú. A vége el volt törve. Csorba fém, ahol kiszakadt.
“Szia, édesem” – mondtam, és próbáltam nyugodt maradni. “Jól vagy. Vigyázok rád.”
Olyan szemekkel nézett rám, amelyek olyan dolgokat láttak, amiket egy gyermeknek sem szabadna látnia. Aztán a mellényembe temette az arcát, és zokogott.
A teherautó sofőrje felszaladt. Nagydarab fickó. Talán ötvenéves lehetett. Arca fehér, mint a hó.
“Jézus Krisztus. Ez egy gyerek? Majdnem… majdnem…”
“Nem tetted. Jól van.”
“Honnan a fenéből jött?”
Jó kérdés. A semmi közepén voltunk. Húsz mérföldön át nem volt pihenő egyik irányban sem. Az autópályáról nem látszott ház. Semmi más, csak sivatag és bozót.
“Nem tudom.”
