Klara egy pillanatig mozdulatlanul ült, kezében egy papírral, amelyet Thomas dokumentumai között talált. A belvárosi szálloda számlája volt. Önmagában nem volt semmi különös, de a dátum… A dátum pontosan megegyezett azzal, amikor Thomas azt mondta, hogy hosszú megbeszélése lesz, és későn ér haza. A számlán egyértelműen „kétágyas szoba” volt feltüntetve, és az aláírás, bár kissé sietve írt, az övé volt.
Klara szíve gyorsabban kezdett verni. Nem akarta elhinni, hogy minden félelme, minden apró jel, szag, üzenet – hogy mindez most ilyen egyértelmű képet alkot. De ez a papírfecni olyan bizonyíték volt, amelyet nehéz volt figyelmen kívül hagyni. Visszacsúsztatta a útlevele és a többi dokumentuma közé, bezárta az aktatáskát, és úgy tett, mintha semmi sem történt volna.
Aznap este Thomas a szokásos módon viselkedett: szeretetteljesen, vidáman, figyelmesen. Tésztát főzött, kinyitott egy üveg bort, megkérdezte, hogy telt a napja, és elmesélt néhány triviális történetet a munkájáról. Klara ránézett, és bűntudat jeleit, ideges tikkeket keresett, de az arca nyugodt és természetes volt. Olyan természetes volt, hogy Klara elgondolkodott, vajon nem reagál-e túlzottan. Talán volt logikus magyarázat. Talán a szálloda a férje szakmai kötelezettségeihez kapcsolódott. De egy kétágyas szoba?
Azon az éjszakán nem aludt. Thomas egyenletesen lélegzett mellette, ő pedig forgolódott, és a mellkasában olyan súly nehezedett, amelyet már nem tudott lenyomni.
Másnap, amikor Thomas elment, Klara felhívta Izabelát. Izabela vidám hangon válaszolt, de Klara azonnal érezte a feszültséget a hangjában.
„Izabela, találkoznunk kell. Ma.”
„Ma? Egy kicsit elfoglalt vagyok, de… rendben, szakítok rád időt. Hol?”
„A színház melletti kávézóban. Délben.”
Izabela néhány percet késett, és erőltetett mosollyal érkezett. Elegáns sálat viselt és… az a parfüm. Pontosan az a parfüm. Klara érezte, hogy összeszorul a gyomra.
„Komolyan nézel ki, drágám. Mi a baj?” – kérdezte Izabela, leülve.
Klara elővette a szállodai számlát a táskájából, és letette az asztalra közéjük.
„Felismered ezt?”
Izabela elsápadt, majd hevesen elpirult. A kávéscsészéért nyúlt, de a keze remegett.
„Klara… ez nem az, aminek gondolod.”
„Akkor mondd el, mi az. Mert szerintem Thomas ott volt. És nem volt egyedül.”
A következő csend rosszabb volt, mint bármilyen szó. Klara érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, de visszatartotta őket. Izabela felnézett, és bűntudat villant meg a szemében.
„Nem akartam… Csak úgy megtörtént. Egyedül voltam, te mindig elfoglalt voltál, és Thomas…”
„Elég!” Klara hangja remegett, de határozott volt. „Nem hiszek neked. Te, a legjobb barátnőm. Te, az én házamban, az én asztalomnál…”
A kávézóban több ember is feléjük nézett, de Klara nem figyelt rájuk. Izabela megpróbált magyarázkodni, de minden szava üresnek és hamisnak hangzott.
Klara felállt és elment, a számlát az asztalon hagyva. Léptei nehézkesek voltak, de határozottak. Tudta, hogy valami véget ért.
Hosszú órákat töltött otthon, próbálva összeszedni a gondolatait. Még mindig szerette Thomast, és ez tette a fájdalmat elviselhetetlenné. A árulás kettős volt: a férjétől és a barátnőjétől. Azon tűnődött, mi volt valós a házasságában, és mi csak látszat.
Este, amikor Thomas hazatért, Klara a nappaliban várta. Szeme vörös volt, de hangja határozott.
„Beszélnünk kell.”
„Természetesen, drágám. Mi történt?”
„Megtaláltam a szállodai számlát. És beszéltem Isabel-lel.”
Thomas megdermedt. Elsápadt, és elejtette a táskáját. Kinyitotta a száját, de sokáig nem tudott megszólalni. Végül suttogva mondta:
„Sajnálom.”
„Ennyi? „Sajnálom”? Éveknyi házasság után, mindaz után, amit együtt építettünk?” Klara hangja remegett.
„Nem jelentett semmit. Hiba volt, egy pillanatnyi gyengeség. Soha nem szerettelek kevésbé. Kérlek, higgy nekem.”
De Klara tudta, hogy semmi sem lesz már ugyanolyan. Nem csak egy pillanatnyi gyengeség volt. A bizalom darabokra tört, a barátság elárult, az illúziók után üresség maradt.
Az azt követő hetekben otthonuk hideg csatatérré változott. Thomas megpróbált jóvátenni, figyelmes lenni, törődést mutatni, de Klara számára minden, amit tett, műnek tűnt. Amikor megérezte azt az illatot a levegőben, el akart menekülni.
Izabela eltűnt az életéből. Az üzenetekre nem válaszolt, a telefonhívásokra nem reagált. Klara nem tudta megbocsátani, és nem tudta meghallgatni a magyarázatait. A seb túl mély volt.
Néhány hónap múlva Klara úgy döntött, hogy egy időre a nővéréhez költözik egy másik városba.
Szüksége volt egy kis szünetre, egy kis távolságra. Reggel összepakolta a bőröndjét. Thomas az ajtóban állt, könnyes szemmel.
„Kérlek, ne menj el. Át fogjuk vészelni. Esküszöm, hogy soha többé nem fog előfordulni.”
Klara sokáig nézte őt. Még mindig szerette, de az a szerelem már megmérgeződött.
„Nem tudom, hogy túl akarom-e ezt élni. Talán másra vagyok méltó. Talán az igazságra vagyok méltó.”
Elment, és magára hagyta a bűntudat terhét.
A reggeli hidegség átjárta az arcát, amikor felszállt a vonatra. Fájdalmat érzett, de egy furcsa könnyedséget is. Az előtte álló út bizonytalan volt, de a sajátja.
A fülkében elővette a jegyzetfüzetét, és írni kezdett. A szavak csak úgy ömlöttek: düh, szomorúság, de újjászületés iránti vágy is. Talán ebből a sebből egy új ő fog megszületni – erősebb, bölcsebb.
És lelke mélyén egy halk hang suttogta: „Elvesztetted a szerelmet, de megtaláltad önmagad.”
