Robert hirtelen fékezett, és a gumik csikorgtak a kavicson. A motor dübörgő hanggal leállt, és a csend, ami ezt követte, fojtogatóbb volt, mint egy sikoly. Marie érezte, hogy a levegő megfagy a mellkasában. Kinézett az ablakon – a ház ragyogott a reggeli fényben: kék redőnyök, tiszta falak, virágokkal teli kert. Újnak tűnt, mintha lélegzett volna. Robert csendben nézte, homlokát ráncolva.
„Mi ez?” – kérdezte mély, kemény hangon. „Ki csinálta ezt?”
Marie lenyelte a nyálát. „Én.”
Robert hitetlenkedve és dühösen fordult felé. „Te? Egyedül?”
„Igen. Minden nap dolgoztam, amíg távol voltál.”
Robert szó nélkül kiszállt az autóból. Léptei visszhangoztak a kavicsos felhajtón. Megállt a fal mellett, végigsimította a friss festéket, és körülnézett, mintha valami csalást keresne. Minden valóságos volt. A festék szaga, a virágok, az új lépcső, a tiszta tornác. Marie lassan kiszállt. A szíve hevesen dobogott.
„Miért tetted ezt?” – kérdezte hirtelen. „Azt hiszed, ez a te házad?”
„Ez az én házam, Robert. Az enyém.” A szavak gyorsabban jöttek ki a szájából, mint akarta.
A férfi megdermedt. Aztán röviden, keményen felnevetett, azzal a nevetéssel, amelyet Marie csak túl jól ismert – üresen és megvetően. „A te házad! Soha nem volt semmi a tiéd! Mindened, ami van, nekem köszönhető!”
Marie néhány lépéssel távolabb állt tőle. „Nem, Robert. Amit itt látsz, azt én csináltam. Te nem voltál itt. Soha.”
A nevetése elhalt. Hosszú ideig nézett rá, a szemében valami újjal – bizonytalansággal.
„Megváltoztál” – mondta végül. „Pimasz lettél.”
„Nem változtam meg. Csak végre tudom, ki vagyok.”
Egy lépést tett felé, de ő nem mozdult. Régen visszahúzódott volna, megnyugtatta volna, csendben maradt volna. Most nem. Egyenesen állt, nyugodtan.
„Ne butáskodj” – hangja hideggé vált. „Az én engedélyem nélkül nem adsz el semmit.”
„Nem fogok eladni. Itt maradok.”
A szavak láthatatlan csapásként lógtak közöttük.
Robert egy pillanatra elakadt. A házra nézett, majd vissza rá, mintha egy abszurd álmot próbálna megérteni.
„Nem tudod, mit beszélsz.” Közelebb lépett, és felemelte a hangját. „Te az én feleségem vagy, Marie. Azt teszed, amit mondok.”
„Az voltam” – válaszolta halkan. „De most már csak én vagyok.”
Hosszú csend következett. A levegőben a föld és a festék illata lebegett. Valahol egy fán madár énekelt. Robert ökölbe szorított kézzel állt, szeme sötétedett.
„Ne provokálj!” – sziszegte. „Nem tudod, mire vagyok képes.”
„Tudom” – mondta a nő nyugodtan. „Túl jól tudom. És már nem félek.”
Az arca megrándult. A szemében nemcsak düh, hanem a félelem árnyéka is megmutatkozott. Először nem volt hatalma a nő felett.
„Mit fogsz tenni?” – kérdezte egy pillanat múlva.
„Élni fogok. Itt. A magam módján.”
„Itt? Ebben a lepratelepen?” Rövid, de üres nevetést hallatott. „Nem fog sikerülni.”
Marie egyenesen a szemébe nézett. „Három hónapig voltam egyedül. És meg tudtam csinálni.”
Robert lesütötte a szemét. Tudta, hogy igaz. Érezte, hogy a talaj kicsúszik a lába alól.
„Jól van.” Megvonta a vállát. „Maradj. De a házat még el kell adni. Nálad vannak a papírok?”
Marie mély levegőt vett. „Igen. És az én nevemre vannak.”
A férfi szeme összeszűkült. „Hogy érted, hogy a te nevedre?”
„Anya átírta a házat rám.”
Egy pillanatra különböző érzelmek villantak át az arcán – meglepetés, harag, majd valami, ami félelemnek tűnt.
„Hazudtál nekem” – mondta lassan, alacsony, remegő hangon. „Egész idő alatt hazudtál nekem.”
„Igen.” Marie nem vette le róla a szemét. „Kénytelen voltam. Különben eladtál volna mindent. Ahogy engem is eladtál.”
Robert megdermedt. Valami megpattant benne. Egy lépést tett felé, ököllel, de Marie nem hátrált meg egy centimétert sem.
„Menj el, Robert” – mondta nyugodtan. „Nem akarok vitatkozni. Csak menj el.”
„Kidobsz engem?” – kérdezte rekedten.
„Azok után, hogy mindent megtettem érted?”
„Azok után, hogy mit tettél velem. Igen.”
Egy pillanatra úgy nézett ki, mintha meg akarná ütni, de kezei lecsúsztak. Egy lépést hátralépett, az autó felé fordult, majd újra ránézett.
„Nem ismerlek meg” – mondta halkan.
„Mert csak most vagyok igazán önmagam.”
Kinyitotta az autó ajtaját, beszállt, és becsapta. A motor felbőgött, por kavargott az úton. Amikor az autó eltűnt a kanyarban, Marie egy pillanatig mozdulatlanul állt, hallgatva, ahogy a csend lassan visszatér. A levegő virágok és friss festék illatát árasztotta.
Lehajolt, felvette a földről egy száraz levelet, összegöngyölítette a kezében, és a házra nézett. Kicsi volt, de az övé. Élő volt, a szabadság és az új kezdet illata lengte körül.
Este gyertyát gyújtott az ablakban. Nem imádkozásképp, hanem jelként. Egy kis sárga láng – bizonyíték arra, hogy végre valaki lakik ebben a házban.
Az elkövetkező napok csendesen teltek. Marie a kertben dolgozott, virágokat ültetett, megjavította a kerítést. A szomszédok segítettek, a gyerekek almát hoztak, az idősebb nők beugrottak teázni. Úgy érezte, visszatért egy világba, amely évek óta létezett mellette, de amelyhez soha nem tartozott.
Esténként egy csésze teával ült a ház előtti padon. Néha sírt, de a könnyek nem fájtak – megtisztították. Máskor ok nélkül mosolygott, csak azért, mert megtehette.
Egy nap levelet kapott. Rövid volt, Robert egyenetlen kézírásával írva:
„Csinálj, amit akarsz. Elmegyek. Nem akarok többé hallani rólad.”
Marie letette a papírt az asztalra. Enyhén elmosolyodott. Nem öröm volt, hanem béke. Az a fajta, ami akkor jön, amikor már nem félsz.
A ház napról napra változott. Fa és napsütés illata volt. Csipkefüggönyöket akasztott az ablakokra. Délben, miközben a virágokat öntözte, meghallotta Lefèvre asszony hangját:
„Marie, régen félelem volt a szemedben. Most fény van benne.”
„Talán csak megtanultam, hogyan kell élni” – válaszolta.
Aznap este nyitott ablak mellett aludt el.
A levegőben a nyár és az eső utáni föld illata terjengett. Anyjáról álmodott – fiatalról, mosolygósról, festékkel a kezén.
Reggel, amikor a nap felkelt a réten, felkelt, fogta a szerszámait, és kiment a kertbe. Sok munka várt rá, de nem érezte a fáradtságot, csak hálát.
A ház életteli volt, és ő is. Egy pillanatra megállt a tornácon, a távolba nézett, és suttogva mondta:
„Köszönöm, anya. Most már egyedül is meg tudom csinálni.”
A szél elvitte a szavakat, át a tetőn, át a fák felett. A levelek kissé megmozdultak, mintha a világ a maga módján válaszolna neki – csendesen, gyengéden, óvatosan. És akkor Marie tudta, hogy végre szabad.
