Emilia hallgatott, várva, hogy ő szólaljon meg. A rózsák és a füst illatával teli szobában az idő mintha megállt volna. Olivier végigsimította a haját, mintha bátorságot keresne.
„Emilia… A kórházban voltam” – mondta végül halkan. „Apámnak aznap este szívrohama volt. A nővérem hívott. Gondolkodás nélkül rohantam ki.
A szavak a levegőben lógtak, de valami bizonytalanság volt a hangjában. Emilia a szemébe nézett. Nem látott benne szomorúságot, csak szégyent.
„És mi történt utána?” – kérdezte lassan. „Hogy van?”
„Most már jobban van, orvosok gondoskodnak róla” – válaszolta, elkerülve a tekintetét. „De… nem csak a kórházban voltam.”
A köztük lévő csend egyre sűrűbbé vált, míg szinte tapinthatóvá nem vált.
„Találkoztam Clarával.”
A név úgy hullott, mint egy kő a vízbe. Clara – egy nő, akiről Emilia hallott, de soha nem akart beszélni. Ő volt Olivier múltja, egy csendes árnyék, amely néha megjelent a tekintetében.
„Miért?” – kérdezte remegő hangon. „Miért éppen aznap este?”
Olivier felállt, és egy lépést tett felé.
„Nem volt tervbe véve. Ott volt a kórházban. Segített apámmal. Aztán… beszélgettünk. Régi dolgokról. A kimondatlan dolgokról.”
„Szóval ahelyett, hogy velem lettél volna, vele voltál?” – suttogta.
Nem válaszolt. A csend hangosabb volt, mint bármelyik szó.
Emilia lassan felállt. Az ágy szélén összegöngyölt esküvői ruhája úgy nézett ki, mint egy másik élet relikviája. Odament az ablakhoz. Kint a nap felkelt, és a város életre kelt.
„Olivier, hittem, hogy a szerelmünk erős. De látom, hogy tévedtem. Nem vagyok olyan hely, ahová visszajössz, ha valami baj van.”
A férfi felé nyúlt, de Emilia egy lépést hátralépett.
„Ne érj hozzám. Most ne.”
Hangjában nem volt harag, csak fáradtság.
Az elkövetkező órák csendben teltek. Emilia néhány dolgot becsomagolt egy kis bőröndbe – csak a legszükségesebbeket. A férfi csendben ült, tehetetlenül bámulva őt.
„Nem akarom, hogy elmenj” – suttogta.
„Én sem akartam, hogy elmenj az esküvőnk éjszakáján” – válaszolta halkan. „De akkor elhagytál.”
Amikor becsukta maga mögött az ajtót, visszhangot hallott – mintha maga a lakás búcsúzna tőle.
Lassan leereszkedett a lépcsőn. A párizsi reggeli hideg megcsípte az arcát, és a világ körülötte a szokásos módon folyt tovább – az emberek siettek a munkába, a kávézókban friss kávé illata terjengett, az újságok zizegtek az utcasarkokon.
Emilia céltalanul sétált a Szajna partján. A vízbe nézett, és meglátta a tükörképét – ismeretlen, de nyugodt. Nem sírt. Csak egy ürességet érzett, amely végül légtérré válna.
Nem válaszolt a hívásaira. Nem válaszolt az üzeneteire. Néhány nap múlva írt egy levelet, és otthagyta a recepción annak a szállodának, ahol a nászútjukat kellett volna tölteniük.
„Olivier,
nem gyűlöllek. De nem tudok együtt élni valakivel, aki nem zárta le a múltat.
A szerelem nem a sietve kimondott szavak, hanem egy igazság, amelyet minden nap újra meg újra választasz.
Amikor aznap este elmentél, magaddal vitted a hitemet is.
Egyes érzések nem halnak meg hirtelen – lassan halványulnak el, mint egy gyertya egy levegőtlen szobában.
Vigyázz magadra.
– Emilia.”
Miután befejezte az írást, sokáig bámulta a levelet. Párizs ugyanaz maradt, de ő már nem.
Megértette, hogy néha véget kell vetni valaminek, hogy valóban újrakezdhessük.
Nem vesztette el a házasságát – visszanyerte önmagát.
