A mentő néhány perc múlva megérkezett, de Anna számára az idő végtelennek tűnt. A tudatvesztés és az ájulás határán egyetlen kapaszkodója egy ismeretlen, de határozott férfi hangja volt: „Tarts ki, minden rendben lesz. A gyerekek velem vannak, biztonságban vannak.” Robert fogta a kis Lukas kezét, aki sírva fakadt. Sofia könnyes szemmel nézett rá bizalmatlanul, de kétségbeesetten védelemre szorulva.
A mentősök hordágyra fektették Annát, és gyorsan ellenőrizték az életjeleit. „Súlyos kiszáradás, kimerültség, valószínűleg hipoglikémia” – mondta az egyikük. Robert bólintott, és röviden a gyerekekre pillantott. „Veletek megyek” – mondta határozottan. A mentősofőr bólintott, hogy szálljon be.
Az út a kórházba érzelmek kavalkádja volt. Anna, akit infúzióra kötöttek, törékeny fűszálnak tűnt. Robert, aki hozzászokott ahhoz, hogy milliókat érő pénzügyi döntéseket hozzon, hosszú idő óta először érezte, hogy egy emberi élet többet ér, mint a világ összes szerződése. Megfogta Sofia kis kezét, Lukas pedig elaludt, drága öltönyéhez dőlve, mintha az lenne a legbiztonságosabb hely a világon.
A kórházban az orvosok megerősítették a diagnózist: extrém fáradtság, alultápláltság, érzelmi sokk. Napokig tartó pihenésre és ápolásra volt szükség. Robert a folyosón maradt. A sírástól kimerült gyerekek elaludtak egy székben, Robert kabátjával letakarva. A kórház csendjében ez az „acélos üzleti mágnás” hosszú idő óta először érezte, hogy megrepedt a szíve körüli fal.
Amikor Anna másnap felébredt, az első, amit meglátott, a gyermekei arcai voltak, akik békésen aludtak mellette. Aztán észrevett egy magas alakot az ablak mellett. „Miért tetted?” – kérdezte halkan. Robert enyhén elmosolyodott: „Mert senki más nem tette. És én nem tudtam elfordítani a tekintetem.”
A következő napok meglepetést hoztak számára. Robert ruhákat, játékokat és egészséges ételeket hozott Anna gyermekeinek. Nem akart megmentő lenni, de minden gesztusa őszinte törődést tükrözött. Amikor az orvosok azt mondták, hogy hazamehet, felmerült a kérdés: hová? Már nem volt lakása, a férje családja elutasította, és szinte egy fillérje sem volt.
Este, a kórház előcsarnokában Robert döntést hozott: „Anna, tudom, hogy alig ismersz. Van okod, hogy ne bízz bennem. De hadd segítsek neked. Van egy nagy, üres házam. Ott lakhatsz a gyerekeiddel, amíg talpra nem állsz. Nem akarok semmit cserébe.” Anna könnyes szemmel nézett rá. „Miért én? Miért most?” Robert röviden válaszolt: „Mert te és a gyerekeid megérdemeltek egy esélyt. És végre meg kell tennem valamit, ami igazán számít.”
Így kezdődött egy új fejezet. Robert hatalmas, korábban hideg és csendes villája megtelt Lukas és Sofia nevetésével. Anna számára ez még mindig álomnak tűnt: világos szobák, étellel teli konyha, kert, ahol a gyerekek szaladgálhatnak. De ami leginkább meghatotta, az Robert viselkedése volt – nem úgy viselkedett, mint egy szponzor, hanem mint valaki, aki felfedezte az örömöt, amit mások közelsége jelent.
Csendes kötelék alakult ki közöttük. Anna, hálásan és óvatosan, lassan újjáépítette az életét: munkát talált egy kis könyvesboltban, ahol naponta néhány órát dolgozhatott. Robert, aki birodalmak irányításához volt szokva, megtanult mesét olvasni, játékokat javítani és ítélkezés nélkül hallgatni.
Hónapok teltek el. A világ szemében Robert Klein ugyanaz a milliárdos maradt. De belül minden megváltozott: a villa otthonná vált, Anna szeretté vált, Lukas és Sofia pedig kitöltötték azt az űrt, amelyet milliárd dollárok sem tudtak soha kitölteni.
Egy őszi estén Anna kiment a kertbe, és Robertet a csillagokat bámulva találta. „Tudod” – mondta halkan –, „mielőtt megismertelek, azt hittem, a világ elfelejtett engem. Hogy senkit sem érdekelek. De te megváltoztattad ezt.” Robert ránézett, és őszintén válaszolt: „Te is megváltoztattál valamit bennem. Lehet, hogy sok házam van, de soha nem volt igazi otthonom.”
A csillagok alatt két, egymástól annyira különböző világból származó ember megértette, hogy a sors okkal hozta őket össze. A történet csak most kezdődött, de Anna, Lukas és Sofia számára az élet visszanyerte színeit. Robert számára pedig a legnagyobb nyereség már nem a pénz volt, hanem a mosolyok, amelyeket az ő családjává vált emberek arcán látott.
