Az utolsó csendes koccintás
Anna-Marie végigment egy hosszú folyosón, amelyet kristálycsillárok tompa fénye világított meg. Léptei visszhangoztak a márványpadlón, mint egy sebzett szív visszhangja. A tükörben egy sápadt, üres tekintetű nőt látott. Régen voltak álmai. Most már csak csend volt.
A fürdőszobában hideg vízzel öblítette meg a kezét. Nem sírt – nem tudott. Könnyei már régen kiszáradtak. A párás tükörbe nézett. Egy idegen nő nézett vissza rá az üveg mögül.
Az ajtó nyikorgott. Vivienne egy pohár vízzel lépett be. Általában hűvös tekintete ma csendes és meleg volt.
„Hoztam neked egy pohár vizet.”
Anna-Marie nem nyúlt érte.
„Mindig ilyen volt?” – kérdezte Vivienne.
„Nem. Eleinte verseket írt. Megnevettetett. Aztán elkezdtem eltűnni. Nem tudom, mikor – talán amikor mások előtt nem értettem vele egyet. Attól a pillanattól kezdve minden mosolya olyan volt, mint egy kés.
Vivienne bólintott.
„Martin nem kiabál. Csak hallgat. Néha a csend jobban fáj, mint a harag.”
„Legalább a kiabálás emlékeztet minket arra, hogy még mindig létezünk” – válaszolta keserűen Anna-Marie.
Megértés született közöttük – csendes, de valós.
„Gyere” – mondta Vivienne. „Ne adj neki elégtételt.”
A nappaliban a beszélgetés kényszerű volt, a nevetés művi. Sebastian túl hangos vicceivel elnyomott mindent.
„Ez az este jobb bort érdemel… és jobb háziasszonyt!” – mondta.
A szavai után bekövetkezett csend hangosabb volt, mint a nevetés. Ekkor Anna-Marie belépett. Lassan járt, olyan méltósággal, amelyet senki sem várt tőle.
„Elnézést, hogy megzavartam a vacsorát. Remélem, ízlett az étel” – mondta. „És Sebastian, azt tanácsolom, hogy ilyeneket csak akkor mondj, ha kettesben vagyunk. Vagy ne mondj egyáltalán.”
„Csak vicc volt” – motyogta, próbálva megmenteni a helyzetet.
„Neked minden vicc. Nekem is. De ez a viccnek vége.”
Felvette a táskáját, és az ajtó felé indult. Martin letette a poharát.
„Hagyd békén, Seb. Néha úgy viselkedsz, mint egy idióta.”
„Mi, te is?”
„Nem ellened. A jó ízlés mellett.”
Kint a hűvös levegő úgy ölelte körül, mint a szabadság. Levette a cipőjét, és mezítláb sétált a köveken. Minden lépése valóságos volt. Leült a szökőkút szélére, és a vízbe nézett.
A telefonja rezegni kezdett a kézitáskájában. Sebastian:
„Gyere vissza. Ne hozd szégyenbe magad.”
A képernyőre nézett, és halkan elmosolyodott. A telefonját a vízbe dobta. A csobbanás szebb volt, mint bármelyik zene.
Otthon vita tört ki. Martin és Sebastian vitatkoztak, Vivienne megpróbálta őket lecsendesíteni. Gregor kiment cigarettázni, elkerülve a szemkontaktust.
Az egész este tönkrement néhány mondat miatt, amit egy nő mondott, aki túl sokáig hallgatott.
Anna-Marie az utca felé sétált. Érezte a hideget a vállán, de valami újat is – egy melegséget, ami egyre nőtt benne. Emlékezett arra a lányra, aki régen volt. Régen hangosan nevetett, festett, bocsánatkérés nélkül élt.
Egy autó állt meg mellette. Vivienne.
„Szállj be. Hazaviszlek. Vagy ahová csak akarsz.”
Anna-Marie ránézett. Tekintete fáradt bölcsességgel, de csendes megértéssel volt teli.
„Még nem tudom, hová akarok menni. De tudom, hogy nem oda.”
Vivienne bólintott.
„Akkor menjünk. Kezdjük itt.”
Csendben utaztak, ami nem volt fájdalmas. Tiszta volt. Valami új kezdete.
Amikor a hajnal megjelent a horizonton, Anna-Marie lehunyta a szemét. Először nem a szabadságról álmodott.
Ő maga volt a szabadság.
