Megnéztem a poros szőnyegen egymásra halmozott régi diktafonokat. Mindegyik kopott volt, karcos burkolattal, porral borítva, elhalványult kézírásos címkékkel. Nem voltak időrendben elrendezve. Néhányukon évekkel ezelőtti dátumok voltak, mások teljesen újaknak tűntek. Thomas szó nélkül leült mellém. Felvett egyet, és lassan megforgatta, mintha meg akarna győződni arról, hogy valóban létezik. „Szóval van nekünk…” – mondta halkan.
„Nem tudtam, hogy ilyenje volt…” Hideg futott végig a hátamon. Elkezdtünk keresni egy lejátszót. Találtunk egyet az éjjeliszekrény fiókjában, ahol az imakönyveit tartotta. Betettem a kazettát az első diktafonba, és megnyomtam a „play” gombot. Először csak a szalag zizegése hallatszott, majd egy susogás… és az ő hangja. „Éjfél van. Megint kezdődik. Nem tudok aludni. Ébren kell maradnom.” Néhány percig csak a lélegzetvételét hallottuk – nehéz, gyors, majd sírás. Mély, fájdalmas, szinte elviselhetetlen.
Kikapcsoltam. „Nem bírom ezt” – suttogtam. „Nem bírom ezt egyedül hallgatni.” Thomas csak bólintott. Bekapcsolt egy másik magnót. A címkén két évvel ezelőtti dátum volt. Ezúttal a hangja nyugodtabb volt, távolságtartóbb. „Ha valaki megtalálja ezeket a felvételeket… Nem vagyok őrült. Az igazság rosszabb, mint az őrület.” Csend. „Egy álommal kezdődött… De aztán… jöttek. Minden éjjel. Ugyanaz az árnyék. Ugyanaz a hang, amely Emma nevét suttogta.” Ránéztünk egymásra. Emma Thomas húga volt. Négyéves korában halt meg. Autóbalesetben. A család nem beszélt róla. Csak egy elhalványult fénykép a polcon emlékeztetett minket arra, hogy létezett.
Thomas halottkéksé vált. „Anya soha… soha nem mondott semmit. Sem az álomról, sem Emmáról…” Egymás után lejátszottuk a kazettákat. Mindegyik zavaróbb volt, mint az előző. Eleonora hangja megtört, fáradt, szorongással teli lett. Néha magában beszélt, néha mintha valaki máshoz szólna a szobában. Máskor pedig egyértelműen Emmához. „Megint eljöttél, angyalom? De miért sírsz? A kezed olyan hideg…” Sírás. Moraj. Léptek. Vagy talán csak a képzeletünk volt? Még egy kazetta maradt. Címke nélkül. Mindkét oldalán felvétel volt. Thomas betette. Megdermedtem. A hangja gyenge volt. Remegő. „Nem bírom tovább. Az árnyék belém költözött. Most együtt sírunk.
Ezek már nem az én könnyeim. Ezek a mi könnyeink.” És akkor… Nevetés. Nem az övé volt. Furcsa volt. Fémes. Félelmetes. „Most már érted?” suttogta egy vékony hang. „Most már tudod, milyen az, amikor mindent elveszítesz?” A végén szalagzajt hallottunk, majd hirtelen egy félelmetes sikoly hasított a levegőbe. Kikapcsoltam. „Elég!” kiáltottam. „Mi volt ez?!” Thomas felállt. Csendben maradt. Szótlanul bámult a padlóra. „El kell mennünk innen. Vagy… hívnunk kell valakit. Egy papot. Egy orvost. Bárkit.”
De aznap este nem tettünk semmit. Mert pontosan éjfélkor mind a tizenhét magnó bekapcsolódott… magától. Mindegyikből hangok hallatszottak. Nevetés. Suttogások, amelyek nem Eleonoraéi voltak. Kifutottunk a szobából. Bezárkóztunk a hálószobába, összekuporodtunk, remegve. Vártuk a hajnalt. Reggel minden csendes volt.
A szalagok úgy feküdtek, ahogy hagytuk őket. Mintha mi sem történt volna. Többé nem nyúltunk hozzájuk. Visszatettük őket a dobozba, szorosan lezártuk, és felvittük a padlásra. Ott maradtak. Egy ideig… De néha, pontosan éjfélkor, ha csendben vagy és figyelmesen hallgatózol, halvány kattanást hallhatsz felülről. Mintha a szalag épp most kezdett volna visszatekeredni. Vagy egy csecsemő halk sírása. Emma. Azóta semmi sem olyan, mint azelőtt. Mert vannak dolgok, amelyeket nem szabad megérteni. Emlékek, amelyeknek eltemetve kell maradniuk. És árnyak, amelyek soha nem felejtik el, hol hagytad a kulcsot.
