Pénteken a menza rendkívül zsúfolt volt. Esett az eső, és a sült krumpli illata keveredett a tányérokból felszálló gőzzel. A gyerekek hangosan nevettek és beszélgettek. Anna az ablak melletti sarokban ült. Mellette volt a szürke doboz, amelyet Zofia asszony adott neki aznap reggel. Még nem nyitotta ki.
Néhány asztallal arrébb Klara, rózsaszín masnival és magabiztos mosollyal ült a barátaival.
„Nézzétek” – mondta az egyikük – „megint az a „különleges doboz”.
„A szponzorálás még mindig tart” – grimaszolt Klara. „Talán ma ingyen desszertet kap.”
Ezek a kígyók nem horrorfilmekből valók, hanem valódiak!BrainberriesHa papillómák vannak a nyakadon, azonnal cselekedned kell!HerbeautySophia Loren varázsának titka: miért nem borotválta a hónalját?
A lányok nevetése olyan volt, mint a kanál hideg hangja a tányéron. Zofia néni, aki a pultnál állt, mindent hallott. Sóhajtott, és odament Anna mellé.
„Maradj ebéd után. Szükségem van a segítségedre” – mondta halkan.
„Rendben, Zofia néni.”
Amikor az étkező kiürült, Zofia asszony hozott egy kosár almát, és a bejárat mellé tette. Mellé tett egy cetlit:
„Aki szüksége van rá, élvezze!”
Klara, aki éppen arra járt, felhorkant:
„Komolyan? Jótékonysági akció?”
„Nem” – válaszolta Zofia asszony. „Kedvesség az emberek iránt. Van különbség.”
A menza egy pillanatra elcsendesedett.
„Vannak, akik vissza fognak élni vele” – morogta Klara.
„Lehet. De ha ma este akár csak egy gyerek is éhség nélkül fekszik le aludni, az már elég.”
Anna érezte, hogy a szíve hevesen ver. Felállt.
„Én… én voltam az a gyerek” – mondta halkan. „Zofia asszony segített nekem. Nem tett fel kérdéseket. Nem akartam, hogy sajnáljanak, csak azt akartam, hogy ne kelljen szégyellnem magam, amikor eszem.
Zofia asszony odajött, és a vállára tette a kezét.
„Azoknak kell szégyellniük magukat, akik látják az éhséget, és elfordítják a fejüket.
Aztán elővett egy régi fémdobozkát a fiókból. Kinyitotta, és megmutatott neki egy fényképet.
„Ez én vagyok. Harminc évvel ezelőtt. Az iskolában. Nekem is volt egy ilyen dobozom. És engem is kinevettek. Akkor megfogadtam, hogy soha nem fogok elmenni egy éhes gyermek mellett anélkül, hogy segítenék neki.
Csend lett a teremben. Valaki tapsolni kezdett. Aztán mások is csatlakoztak hozzá.
Klara felállt, és odament Anna mellé.
„Sajnálom. Szörnyen viselkedtem.”
„Igen, így van” – válaszolta Anna nyugodtan.
„Apám azt mondja, hogy a szegények azért szegények, mert nem akarnak dolgozni. Azt hiszem, én is elhittem ezt…”
„Nem mindenki, akinek nincs semmije, lusta. Néha egyszerűen nincs más választásuk.”
„Szereted a hajdinát?” – kérdezte Anna mosolyogva.
„Még soha nem kóstoltam.”
„Holnap hozok neked.”
Azóta valami megváltozott. Az almás kosár már nem volt üres. A gyerekek maguk hoztak gyümölcsöt, szendvicseket és süteményeket. Zofia asszony pedig megismételte:
„Ha van valamid, oszd meg. Ha nincs semmid, vedd el.”
Anna és Klara együtt ültek. Néha beszélgettek, néha csak csendben ültek egymás mellett. Klara rájött, hogy a hajdina nem is olyan rossz. Anna pedig felfedezte, hogy lehet enni anélkül, hogy sietne.
Egy nap az igazgató belépett az étkezdébe.
„Ki szervezte a kosár almát?”
„Én” – válaszolta Zofia asszony. „De a gyerekek is segítettek.”
„A szülők telefonálnak, és azt kérdezik, hogy más iskolákban is lehet-e ezt csinálni. Szeretnénk ezt továbbfejleszteni.”
Taps hallatszott.
Aznap este Anna két almát vett egy idős asszonytól a bolt előtt.
„Egy barátomnak” – mondta.
Másnap az egyiket Klara elé tette az asztalra.
„Édesebb, mint amilyennek látszik.”
„Olyan az íze, mint… a megbékélés” – nevetett Klara.
Azóta az ablak melletti asztal soha nem volt üres. Néha egy új diák ült le oda, néha valaki csendes, aki nem akart egyedül enni. És a szélén mindig ott volt egy rózsaszín doboz – tiszta, fényes, tele emlékekkel.
Zofia néha rátette a kezét, és elmosolyodott.
Mert tudta, hogy a kedvesség apró dolgokkal kezdődik.
És hogy egy szeretettel adott alma többet táplál, mint csak az éhséget.
