Amikor Marta hazatért, virágokat tartott a kezében. Remegett – nem a hidegtől, hanem az érzelmektől. Az ajtó mögött régi élete várt rá: csendes, kellemetlen szavakkal teli, és az egykor szeretett férfi árnyékában eltöltött évek, aki megtanította önmagában kételkedni.
De a kezében tartott virágok bizonyították, hogy még mindig él benne valami.
Amikor belépett, Andrzej-t látta az asztalnál ülni. A férfi ránézett, és valami új jelent meg a szemében – nem harag, hanem félelem.
„Honnan vannak ezek a virágok?” – kérdezte halkan.
„Valakitől, aki észrevett engem” – válaszolta Marta nyugodtan.
„Valakitől?”
„Attól, aki meglátta bennem azt, amit te nem akartál látni.”
Andrzej lesütötte a szemét.
„Nem tudtam, hogy szükséged volt…”
„Arra, hogy valaki megnézzen? Szükségem volt rá.”
Többet nem beszéltek. Marta egy vázába tette a virágokat, és sokáig nézte őket – mintha jobban megértette volna bennük valamit, mint önmagát.
A napok másképp teltek. Andrzej hallgatott, de másképp, mint korábban. Kevesebb büszkeség volt a tekintetében, több félelem és alázat. Egy reggel azt mondta:
„Talán el kéne mennünk a tengerpartra?”
Marta hitetlenkedve nézett rá.
„Ennyi év után?”
„Gondoltam rád.”
Marta nem válaszolt. Enyhén elmosolyodott, és elment. A boltban újra találkozott Michałem. Mint mindig, a gyümölcsök mellett állt.
„Tetszettek a virágok?” – kérdezte.
„Nagyon. Talán túlságosan is.”
„Nem akarom elvenni tőled senkit, Marta. Csak azt akarom, hogy tudd, megérdemled a szerelmet.”
Ránézett. A szíve hevesen dobogott.
„Talán már túl késő. Talán az életem ott fáj.”
„Vagy talán ott kezdődik valami új” – válaszolta halkan.
Este Marta egy levelet talált Andrzej-tól:
„Vak voltam. Ha még van hely számomra a szívedben, mondd meg, hogyan találjam meg.”
Sokszor elolvasta ezeket a szavakat. Egy része hinni akart. Egy másik része félt. De Andrzej alvó arcát nézve egy olyan férfit látott, aki szintén elveszett.
Michał kezdett eltűnni. Néha hagyott egy fehér virágot. Nem telefonált, nem nyomott. Andrzej viszont megpróbálta – főzött, hallgatott, ott volt. Szavak nélkül, de a jelenlétével.
Egy este Marta későn ért haza. Andrzej várt rá.
„Vele voltál?”
„Igen.”
Andrzej lehunyta a szemét.
„Boldoggá tesz?”
„Emlékeztet arra, ki vagyok.”
„Ez több, mint amit én adhattam neked” – suttogta.
„Nem akarok fájdalmat okozni neked.”
„Már megtetted. De talán ez jó dolog. Talán ezért érzem, hogy még élek.”
Azóta valami megváltozott. A köztük lévő csend enyhült. Elkezdtek sétálni. Nem sokat beszélgettek, csak léptek előre. Néha véletlenül összeért a kezük. És nem húzták el.
Egy nap Marta elment a boltba. Michał eltűnt. Csak egy cetli maradt:
„Az igazi szerelem nem az, ami megmarad, hanem az, ami segít megtalálni önmagadat.”
Tudta, hogy elveszíti őt. De újra megtalálta önmagát.
Otthon Andrzej várt egy kis dobozzal. Benne volt egy fénykép az első házassági évükből.
„Nézd, hogy mosolyogtál akkor…”
„Nem ígérhetem, hogy olyan lesz, mint régen.”
„Nem is akarom. Csak azt akarom, hogy újra éljünk.”
Vasárnap elmentek a tengerpartra. Marta mezítláb sétált a homokban.
„Emlékszel, mit mondtál az első nyáron?” – kérdezte.
„Hogy a mosolyod olyan, mint a reggel. És hogy soha nem hagyom, hogy egyedül sírj.”
„Nem tartottad meg a szavad.”
„Megpróbálhatom újra?”
Lehajolt, és olyan gyengédséggel csókolta meg a homlokát, amilyet még soha nem élt meg. Marta lehunyta a szemét. Megbocsátott neki.
Otthon az ablakpárkányon a virágok elhervadtak. De nem dobta ki őket. Emlékeztették arra, ami felkavarta az életét.
Mert a szerelem, megértette, nem mese.
Hanem a maradás döntése.
Még akkor is, ha fáj.
