A csend a lelkében volt az első emléke – nem a nyugalom, hanem az elhagyott fészek üressége. Alice nem emlékezett arcokra vagy hangokra, csak szavak töredékeire: „geológusok”, „hegyek”, „bukás”. Az éles veszteségérzet mindenhová elkísérte, a „Nadejda” árvaháztól a hideg estékig, amikor ismeretlen emberek fényképeit gyűjtötte a sziklák előtt.
Az egyetlen horgony: Marfa Semionovna szakácsnő, a sütemények és levesek királyságának tündére. Mellette Alice megtanulta az ételek egyszerű varázsát: a „lélegző” tésztát, a hallás után kész süteményt, a babérleveles és szeretettel készített levest. Marfa néha magával vitte otthonába, egy kis lakásba, ahol muskátlik virágoztak az ablakpárkányon. „Egész életemben magammal vinnélek téged… de nem engedhetem meg magamnak” – sóhajtott. Amikor jó szíve megállt, Alice világa ismét összeomlott. Nem sírt. Úgy döntött, hogy továbbmegy: jelentkezett egy gasztronómiai iskolába, és miután felvették, elvitte ezt az üzenetet Marfa sírjához. „Úgy fogok főzni, mint te. Megígérem.”
Az évek tanulmányai munkával és türelemmel teltek. A „Grand Chef” étteremben töltött gyakorlat volt az első színpada. Ott egy vendég megkérdezte, hogy megismerkedhet-e vele: Stepan, történelem doktorandusz, meleg tekintet, egyszerű szavak. „A szarvasgombás leves művészet. Varázslatos kezed van.” Hónapok teltek el sétákkal, nevetéssel és egy mondattal, amely megdobogtatta a szívét: „Holnap megismerkedsz az édesanyámmal.”
Eleonora Viktorovna, egyetemi professzor, egy múzeumszerű lakásban élt. Alice hideg pillantással méregette, és tea közben előhozta a árvaházat, a szakácskönyvet, a kollégiumot. Amikor a fiatalok elmentek, Alice a résnyire nyitott ajtón keresztül hallotta: „Valami csavargót hoztál az én házamba?” Stepan véget vetett a vitának: „Szeretem őt. Össze fogunk házasodni.” Az esküvő megtörtént, de az anyósával való élet egy sor megaláztatás volt: por a sarkokban, „rossz viselkedés”, „szánalomból főzöl”. Alice Stepan miatt hallgatott, és reménykedett a lakásban, amelyet az árváknak ígért.
Amikor megtudták, hogy gyermekük lesz, naivan hittek abban, hogy a jég megolvad. Az ellenkezője történt: „Unoka ismeretlen származású?!” Ekkor Stepan azt mondta: „Elmegyek.” Bérelték egy garzonlakást: szűkös, nehéz, de nyugodt.
A terhesség hatodik hónapjában, amikor Stepan tanfolyamon volt, az orvos felhívta: Eleonorát eszméletlenül találták, szívrohamot kapott. Alice rohant a kórházba. „Súlyos, de él” – mondta az orvos. Elkezdődött a csendes zarándoklata: diétás levesek, párolt hús, kompót; rendezett párnák, semmi bűntudat. Nap nap után az anyósa a fal felé fordult. A negyedik napon először nézett rá fáradtsággal és sebezhetőséggel.
„Ülj le… Alice… bocsáss meg.” Egyetlen könnycsepp gördült le az arcán. „Az elejétől fogva utáltalak. Minden nap idejössz, terhes vagy, főzöl… A barátnőm és a lánya? Nem telefonáltak.” Aztán halkan: „Kérlek, költözz vissza, amikor Stepan visszatér.”
A megbékélés fanfár nélkül történt. Amikor Stepan visszatért és meglátta őket, ahogy kézen fogva állnak, elnémult. Eleonora sírt: „Szerencsés vagy a feleségeddel. Számomra nincs jobb menyem.”
Több év telt el. Hármasban élnek ugyanabban a hajdanán hideg lakásban. Eleonora imádja unokáját, Sofikát, elviszi a foglalkozásokra, segít neki a házi feladatokban, és reggelente „ahogy ő tudja” készít kávét Alisának. Néha attól tart, hogy a fiatalok elmennek, de ők maradnak. Megtalálták a család receptjét: egy csipetnyi megbocsátás, nagy adag türelem és végtelen szeretet.
A nyugodt estéken, amikor a kávé illata keveredik a sütemények illatával, Alice arra gondol, hogy az eredeti csend – az üresség – megtelt. Nem tárgyakkal, hanem emberekkel. Az asztalnál, ahol a leves őszinte, az élet egyszerű, és minden adag meleg nyelvén azt mondja: „Itthon vagy.”
