Abban a pillanatban valami megszakadt bennem. Valami mélyen elrejtett dolog, ami eddig tartott engem ebben a feszültségben, hirtelen szétesett – és lehetetlen volt újra összerakni. Ránéztem a nőre, akit egykor határtalanul szerettem, és nem ismertem fel benne azt a személyt, akibe beleszerettem. Ott állt előttem – gyönyörű, elegáns, tökéletes, mint mindig, de teljesen üres. Szemeiben nem volt élet, sem melegség, csak hidegség és közöny. Anyám, az a jó, egyszerű asszony, aki egész életét neki szentelte, lehajtott fejjel ült, és próbálta elrejteni könnyeit. A bekövetkezett csendben rájöttem, hogy a csend többet fáj, mint bármelyik szó.
Vacsora után anyám csendben visszavonult a szobájába. Nem mondott semmit, de mozdulatai sokat elárultak – egy ruhával megtörölte a kezét, mintha le akarná törölni a levegőben lógó fájdalmat. Én a konyhában maradtam Andreával, aki a legcsekélyebb bűntudat nélkül elővette a telefonját, és elkezdte böngészni az üzeneteit.
„Nem értem, miért kell mindig idejönnünk” – mondta nyugodtan, fel sem nézve. „Úgy érzem, mintha múzeumban lennék. A régi bútorok, az ételek illata, ahogy beszél… Megfojt.”
„Ő az anyám, Andreea” – válaszoltam halkan, de határozottan. „Tényleg olyan nehéz neked egy kis tiszteletet tanúsítani iránta?”
Felhúzta a szemöldökét, és ironikusan elmosolyodott.
„A tiszteletet ki kell érdemelni.”
Abban a pillanatban valami felforrt bennem. Ez már nem csak egy vita volt – valami mélyebb, egy pillanat, amikor rájöttem, hogy köztünk egyre növekszik a szakadék, amelyet senki sem tud áthidalni. Felálltam, elvettem az érintetlen tányérját, és a mosogatóba tettem. Láttam anyámat az ajtóban. Csendben állt ott, enyhe mosollyal az arcán, de könnyek voltak a szemében.
Azon az éjszakán alig aludtam. Gyerekkori hálószobámban, egy minden mozdulattal nyikorgó ágyban feküdtem nyitott szemmel, és hallottam, ahogy anyám a másik szobában halkan zokog. Nem sírt hangosan – csak nehéz lélegzetet vett, mint aki mások fájdalmát hordozza a szívében. Akkor rájöttem, hogy Andreea nemcsak őt, hanem engem is megbántott.
Reggel anyám kávét és palacsintát készített, ahogy mindig, amikor meglátogattam. Mosolygott, mintha mi sem történt volna. Andreea alig kóstolta meg az ételt. Felvette a napszemüvegét, és azt mondta, mennünk kell, mert időpontja van a szalonban. Anyám bólintott, és csak annyit mondott:
„Vezessetek óvatosan, drágáim!”
Csend volt az autóban. Andreea felhangosította a zenét, és halkan dúdolgatott. Én előre bámultam, és éreztem, ahogy a düh felkúszik bennem. Végül lehúzódtam az út szélére.
„Andreea, szeretnék kérdezni valamit.”
Türelmetlenül sóhajtott.
„Megint az anyádról?”
„Igen” – feleltem. „Mondd, miért utálod ennyire? Mit tett veled?”
Hidegen nézett rám, és azt mondta:
„Mert elvisz tőlem. Mert amíg ő ott van, nincs helyem az életedben.”
Ránéztem, és először láttam olyan tisztán az igazságot, hogy fájt. Nem csak féltékeny volt – kórosan birtokló volt. Engem akart magának, múlt nélkül, gyökerek nélkül, anya nélkül.
Attól a pillanattól kezdve semmi sem volt ugyanaz.
A következő napokban alig beszéltünk egymással. Anyám szokás szerint felhívott, hogy megkérdezze, minden rendben van-e, és én röviden válaszoltam, mert éreztem Andreea tekintetét magamon. Egyszer azt mondta:
„Ha annyira szereted, miért nem költözöl hozzá?”
És akkor rájöttem, hogy a vég elkerülhetetlen.
Este, amikor elment a barátaival találkozni, egyedül maradtam. Írtam egy levelet. Rövid és egyszerű:
„Andreea, azt hittem, a szerelem megértés, de te versenyzővé tetted. Nem tudok közted és anyám között élni. Azt választom, aki feltétel nélkül szeretett. Nem olyan nőt keresek, aki helyettesíti őt, hanem olyat, aki tiszteli őt. Viszlát.”
Reggel felkeltem, összepakoltam a holmimat, és elmentem anyámhoz. Amikor kinyitotta az ajtót, meglepődve nézett rám, de a szemében volt valami gyengédség.
„Mi történt, fiam?” – kérdezte halkan.
Mosolyogtam és azt mondtam:
„Semmi rossz, anya. Csak hazajöttem.”
Kérdések nélkül átölelt. A karjaiban olyan békét éreztem, amit már régóta nem éreztem.
Az azt követő napokban az élet visszatért az egyszerűséghez. Segítettem neki a kertben, együtt főztünk, apró dolgokon nevettünk. Egy délután egy csomag jelent meg a küszöbön. Benne volt egy csokor virág és egy kártya Andreeától: „Sajnálom. Túl későn értettem meg mindent.”
Megnéztem a virágokat. Gyönyörűek voltak, illatosak – de elhervadtak. Vázába tettem őket, bár mélyen belül tudtam, hogy a történetnek vége.
Este anyám odajött hozzám egy tányér töltött káposztával, és mosolyogva azt mondta:
„Látod? Még mindig etetlek.”
Nevettem.
„És senki sem főz úgy, mint te, anya.”
Mosolygott, de könnyek jelentek meg a szemében.
„Soha nem akartam, hogy köztünk válassz” – suttogta. „Csak azt akartam, hogy boldog legyél.”
„Tudom, anya. És végre az vagyok.”
Akkor rájöttem, hogy a boldogság nem a nagy gesztusokról vagy a romantikus szavakról szól, hanem a kis dolgokról – a vacsora illatáról, egy szeretett ember hangjáról, egy szeretettel küldött üveg uborkáról.
Az idő telt. Eladtam a lakást, ahol Andreeával éltünk, és végleg visszaköltöztem a szülői házba. Nem volt nagy, de tele volt élettel és emlékekkel. Amikor a szomszédok átjöttek, anyám büszkén mondta:
„Ő a fiam. Hazajött.”
Egy nap, miközben a kertben dolgoztam, üzenetet kaptam Andreeától:
„Remélem, boldog vagy.”
Felnéztem az égre, mosolyogtam és így válaszoltam:
„Igen. Mert rájöttem, mi az, ami igazán számít.”
Letettem a telefont, és hallottam, hogy anyám a konyhából hív:
„Gyere, a palacsinta kihűl!”
Nevettem. Abban a egyszerű pillanatban rájöttem, hogy az élet visszatért a normális kerékvágásba.
És ha ma valaki megkérdezné, hogy helyesen cselekedtem-e, habozás nélkül válaszolnék: igen. Mert az igazi szerelem nem az, ami lángol, hanem az, ami békét ad.
És annak a békének egyetlen neve van: anya.
