Marc a szálloda halljában állt, kezében a telefonjával. Enyhe hó esett az ablakokra, és körülötte teljes lendületben volt a szilveszteri eufória – nevetés, tánc, zene. De ő csak ürességet érzett. Letette a telefont és sóhajtott.
„Mit csinálsz itt?” – kérdezte Michel, egy pohár pezsgővel a kezében közeledve. „Mindenki táncol!”
„Felhívtam Clarát” – válaszolta Marc.
„Ugyan már. Valószínűleg csak megsértődött. Az ünnepek után majd túlteszi magát rajta.” Marc nem volt ebben olyan biztos. Clara hallgatása más volt, mint általában.
Három óra után visszatért a szobájába. A telefonja képernyőjén villogott a dátum: január 1. „Talán holnap” – gondolta.
Másnap – még mindig semmi hír. Clara közösségi médiája csendes volt. Aggódva elment szülei brüsszeli házába. A karácsonyi hangulat, a család nyüzsgése, az otthon melegsége – minden, ami boldoggá kellett volna tennie, csak fokozta szorongását.
„Mi van Clarával?” – kérdezte anyja, miközben teát töltött.
„Nem tudom. A telefonja ki van kapcsolva.”
„Marc… ne hagyd így. Terhes. A nők ilyenkor mindent intenzívebben élnek meg.”
Hallgatott. Úgy érezte, hogy ez a csend nem csak sértés. Valami mélyebb volt – egy üresség.
Két nap múlva visszatért Lyonba. A lakás csendes és hideg volt. Amikor kinyitotta a szekrényt, és látta, hogy Clara holmija eltűnt, borzongás futott végig rajta. Felhívta anyját, Sophie-t, de hiába. Végül Michel vette fel a telefont:
„Sophie azt mondta, hogy Clara anyját a városi kórházban látták.”
Marc nem várt. Azonnal odahajtott.
A kórház recepcióján a feleségéről érdeklődött.
„Clara Dumont?” Az ápolónő a számítógép képernyőjére nézett. „December 31-én éjjel vették fel. Nehéz szülés volt, de… a kislány egészségesen született.”
Marc megdermedt. „Szült?”
„Megnézheti egy pillanatra.”
Bement a szobába. Clara aludt, sápadt volt, de békés. Az asztalon egy rózsaszín karkötő feküdt, rajta az „Élodie” névvel, és egy levél. Marc leült, és remegő kézzel kinyitotta a borítékot.
„Marc,
próbáltalak hívni, de nem akartam elrontani a karácsonyodat.
Hirtelen történt minden. Féltem, de amikor Élodie-t a karjaimba vettem, sírni kezdtem.
Nem büszkeségből, hanem magányosságból.
Nem hibáztatlak. Talán mindketten elvesztünk.
Kérlek, vigyázz rá. Még akkor is, ha mi… már nem vagyunk együtt.”
Marc a kezében szorongatta a levelet, és érezte, hogy minden benne összetörik.
„Sajnálom…” suttogta. „Nem tudtam…”
Clara kinyitotta a szemét. A tekintete fáradt volt, de meleg.
„Eljöttél…”
„Korábban kellett volna jönnöm.”
Csend telepedett közöttük – más, mint korábban. Nem volt üres. Tele volt jelentéssel.
Egy nővér lépett be a szobába egy apró csomaggal.
„A kis Élodie szeretne találkozni az apukájával” – mondta mosolyogva.
Marc karjaiba vette a babát. A kislány ajkai csendesen mozogtak, meleget keresve.
„Szia, kicsim…”
Könnyek csorogtak le az arcán.
A napok teltek. Clara lábadozott, Marc pedig minden nap meglátogatta. Nem sokat beszéltek, de csendjüknek új jellege volt – nyugodt, harag nélkül. Mintha minden újrakezdődhetne.
Egy februári reggel Clara kiengedték a kórházból Élodie-val a karjában, Marc pedig mellette sétált. A hó olvadni kezdett, és a nap ragyogott a városra.
„Nem tudom, mi fog történni” – mondta Clara halkan. „De nem akarok többé menekülni.”
Marc megfogta a kezét. „Én sem. Lehet, hogy nem lesz tökéletes, de… próbáljuk meg újra.”
Clara ránézett, és bólintott.
Együtt sétáltak a járdán, és Marc arra gondolt, hogy néha mindent el kell veszíteni, hogy újra megtanuljunk szeretni.
Hosszú idő óta először érezte, hogy igazán otthon van.
