Feliks odszedł do Marii z nieśmiałym uśmiechem.
— Wyglądasz… inaczej — powiedział, unikając jej spojrzenia.
— Tak, i czuję się inaczej — odpowiedziała spokojnie Maria, głosem kobiety, która w końcu zna swoją wartość.
Klara bólintott, mintha jóváhagyná a változást, de szavai gonoszak voltak:
– Jó, hogy végre összeszedted magad. A gyerekek ápoltnak tűnnek… végre.
Maria nem válaszolt azonnal. Megtanulta, hogy ne reagáljon impulzívan, ne magyarázkodjon.
– A gyerekeim mindig ápoltak voltak. De most van egy anyjuk, aki előre néz, és nem a földre.
Feliks körülnézett a lakásban – tiszta, nyugodt, virágok a balkonon. Nem volt olyan rendetlenség, amilyet elképzelt.
— Mario, tudom, hogy… cserbenhagytalak. Nem akartalak megbántani.
Hűvösen nézett rá:
— Nem mondtál egy szót sem, amikor anyád bejelentette, hogy veled jön. Hagytad, hogy a hallgatásod beszéljen helyetted. Szerinte jobban törődsz az ő kényelmével, mint a gyerekeid anyjának egészségével. Ez a te döntésed volt, nem csak az övé.
Feliks sóhajtott és leült a kanapé szélére. A gyerekek kíváncsian, de távolságtartóan nézték.
— Nehéz megtagadni a saját anyádat…
— És könnyebb elhagyni a feleségedet? — kérdezte Maria, anélkül, hogy felemelte volna a hangját.
Klara türelmetlenül közbeszólt:
– Elég már a vádaskodásból. Ez csak egy nyaralás volt. Volt időd „megtalálni önmagad”, ahogy mondod. Ne túlozzunk.
Maria hűvös, szinte együttérző mosollyal fordult felé:
– Ez nem csak nyaralás volt. Ez egy lecke volt. Mindannyiunknak. Te a nerveidről gondoskodtál, én pedig a lelkemről. És szerintem én jobban jártam.
Klara elpirult, de nem mondott többet.
Feliks felállt.
– Beszélhetnénk? Csak mi ketten?
Maria bólintott, és együtt kimentek az erkélyre. A nap nyugat felé hajlott, meleg fényt vetve a városra.
– Maria… sokat gondoltam rád. Ránk.
– Amikor anyával napoztál?
Feliks szégyenkezve lesütötte a szemét.
– Nem tudtam, hogyan viselkedjek. Kényelmetlen helyzetbe hozott…
– Gyenge kifogás. Nem vagy húszéves. Családod van. És úgy döntöttél, hogy nem leszel vele.
Csend lett. Csak a madarak és a város távoli zaja hallatszott.
— Mindent helyre akarok hozni. Azt akarom, hogy újra család legyünk.
Maria figyelmesen nézett rá. Már nem az a nő volt, aki éjszakákon át sírt és várt. Már nem az, aki „a család érdekében” feláldozta magát.
– Nem akarok visszatérni a régi életemhez. Valami újat akarok. Egy partnert, aki lát engem. Aki engem választ – nem csak akkor, amikor könnyű, hanem akkor is, amikor nehéz.
– És ha megpróbálok olyan ember lenni? – kérdezte reménykedve.
– Akkor meg kell mutatnod nekem. Időnként. Tettekkel. Nem szavakkal.
Bólintott.
– Adok neked időt. A közelben leszek. Ha egyszer úgy döntesz, hogy vissza akarsz, itt leszek.
Visszamentek a házba. A gyerekek építettek. Klara a kanapén ült, láthatóan unatkozott.
— Menjünk — mondta Feliks. Az anyjára nézett: — Kikísérlek.
Klara akart valamit mondani, de végül nem tette.
— Jó.
Kimentek. Maria csendben becsukta mögöttük az ajtót. Az órájára nézett — egy óra volt hátra, mielőtt a gyerekeket lefektette.
Kinyitotta a laptopját. Be kellett fejeznie a jelentést. Amióta az irodában dolgozott, úgy érezte, hogy tágult a világa. Nem volt könnyű, de az övé volt.
A gyerekek odajöttek hozzá.
– Anya, olvashatunk egy mesét a sárkányról lefekvés előtt?
– Persze, kicsim. De most te olvasol, én csak hallgatok, jó?
Nevettek.
Az élete már nem volt tökéletes a papíron, de valódi volt. És minden nap Maria érezte, hogy a saját történetét írja. Nem csak szerepet játszott benne, hanem a szerzője volt.
És ez még nem volt a vége. De először… nem félt attól, ami előtte állt.
