— Honnan ismered ezt a dalt? — kérdezte Robert rekedt hangon. — Mondd meg az igazat!
Emma egy pillanatra elhallgatott, mintha gondosan válogatná a szavakat. Bár gyereknek tűnt, a szemében meglepő érettség csillogott. Összefonta a kezét a térdén, és halkan válaszolt:
— Valakitől hallottam. Valakitől, aki megtanította nekem… Klara anyjától.
Robert megdermedt. „Klara anyja” – ezek a szavak úgy hangzottak, mintha hidat képeztek volna fájdalmas múltja és váratlan jelen között. Hideg futott végig a testén.
— Hogy hívták azt a nőt? — kérdezte szinte suttogva.
Emma lesütötte a szemét, és aranyhaja vállára hullott, eltűnve a kocsi belsejének félhomályában.
— Maria volt a neve. Maria Becker. De én Maria-Klara-nak akartam hívni…
A Becker név úgy csapott Robertre, mint a villám a derült égből. Hirtelen eszébe jutottak a homályos képek a múltból – egy tavaszi nap, két kislány, az egyik rövid hajú, a másik – az ő lánya, Klara.
– Maria… vagyis… – dadogta – azt akarod mondani, hogy…?
Emma kissé bólintott:
– A nő testvére volt, aki felnevelt. Anja. Azt mondta, hogy amikor kicsi volt, veled élt, Robert. Valami faluban a román határ közelében…
Robert megremegett. Hirtelen eszébe jutott egy kislány, akinek olyan szeme volt, mint Klarának. Lehet, hogy ő volt…?
— Anja… — suttogta. — Akkor… Klara nővére volt?
Emma az ablakra nézett, és halkan szólt:
— Klarának hívtuk. Mert Maria édesanyám énekelte neki ezt a dalt. Azt mondta, Klara a legbátrabb hercegnő. Maria eltűnt… És én maradtam ezzel a dallal.
Robert szívében bűntudat és remény hullámzott.
— Hol van most Anja? — suttogta. — Vagy Klara…?
Emma lehajtotta a fejét. Szemei felcsillantak:
— Miután eltűntél… senki sem jött. Maria elvitt Lisszabonba. Ott halt meg. A bánattól, azt mondták.
Csend lett a kocsiban. Csak a fények csúsztak az éjszakai úton. Robert érezte, hogy a kirakós darabjai kezdenek összeállni. Annyi év hallgatás…
– Anja… vagy Klara… örökbe fogadták őket? – kérdezte óvatosan.
Emma bólintott:
– Nem. Biológiai lánya volt. Maria azt mondta, hogy az apja… te voltál.
A világ megállt. Robert megragadta a kormányt, mintha mindjárt el akarna dőlni.
– Én… nem tudtam… Senki sem mondta. Amikor Klara elment… minden összeomlott.
– Te vagy az apja, igaz? – kérdezte félénken Emma. – Maradhatok veled?
Robert ránézett. Olyan kicsi, olyan bátor. Az egyetlen élő emlék, ami emlékeztette arra, hogy a szíve még nem halt meg teljesen.
– Igen. Ha akarsz. Megpróbálok mindent helyrehozni. Sok mindenben későn kezdtem… De nem veled.
A kislány finoman elmosolyodott. Mintha már előre tudta volna.
Az autó tovább haladt Różków felé. Az országút kanyargott a őszi ködbe burkolózott mezők között. Robert már nem gondolt a múltra. Mellette ült egy gyermek – talán az unokája, talán csak a sorsa egy része. De ő valami nagyobb dolgot adott vissza neki, mint az igazság – visszaadta az élet értelmét.
– Amikor odaérünk… – suttogta Emma – énekelhetek még egyszer? A te házadban. Neki. Klarának.
– Igen, Emma. Ott kezdjük újra.
Az autó behajtott Różkówba. Valahol a távolban ugatott egy kutya. Az égen pedig megjelent az első csillag.
