Albina belépett a lakásba és megállt a küszöbön. A bent uralkodó csend szinte természetellenes volt. Az ajtó mögötte száraz csattanással becsukódott – végleges, visszavonhatatlan hanggal.
Robert lassan felállt a fotelből, mintha hirtelen tíz évvel öregedett volna. Wilhelmina egyenes háttal ült, mint mindig, kezeit elegánsan a térdén összekulcsolva, tekintete hideg és vizsgálódó.
– Ez meg mit jelent? – kérdezte élesen, de halkan. – Idegenekkel jössz be ide, feltöröd a zárat? Milyen jogon?
– Az én jogomon, Wilhelmina. – Albina nyugodtan, szinte szelíden beszélt, de minden szava kalapácsütésként csapott. – Ez az én lakásom. Az enyém. Csak az enyém.
Robert kinyitotta a száját, de elhallgatott. Lehajtotta a fejét. Wilhelmina dühösen pillantott rá, mintha azt várta volna, hogy ő szólaljon meg.
— Egy hetet adtam nektek. Hét napot. Nem többet. De ti nem csak hogy nem akartatok elköltözni, hanem még a zárakat is kicseréltétek. Éjszaka az ajtó előtt hagytatok, válasz nélkül, magyarázat nélkül. Mint egy betolakodót.
– Azt hittük, hogy… hogy nem bánod, ha maradunk még pár napot – mondta végül Robert, halkan, szinte magához.
– Nem gondoltatok semmit. – Albina odament az asztalhoz, és letette a táskáját. – Jó szándékkal fogadtalak titeket. De ti úgy tettetek, mintha itt otthon lennétek. És én? Vendégnek kellett volna éreznem magam? Mint egy bérlő a saját lakásában?
Wilhelmina dühtől remegett.
– Mi már idősek vagyunk, Albina. Megérdemlünk egy kis tiszteletet!
— Tisztelet? — Albina felvonta a szemöldökét. — Nekem nem jár? Hol volt a tiszteletetek, amikor kicseréltétek a zárat, és nem szóltatok róla? Hol volt a tisztelet, amikor úgy bántatok velem, mint egy cseléddel, mint valakivel, aki örülhet, hogy tető van a feje felett?
Wilhelmina hallgatott, de olyan erősen összeszorította az ajkait, hogy elsápadtak.
Bement Antoni, az adminisztráció képviselője. Dokumentumokat és jegyzetfüzetet hozott magával.
— Az ügy egyértelmű. A helyiség tulajdonosa Albina asszony. A zárat az ő tudta és beleegyezése nélkül cserélték ki, ami jogtalan birtokbavételnek minősülhet.
Michał, a lakatos, megvakarta a nyakát, és morogva megjegyezte:
– Szép zár. Első osztályú. De az igazság az, hogy még a legjobb sem tartja vissza a tulajdonosát, ha az be akar menni a saját házába.
Robert fáradtan nézett Albina-ra. Nem haraggal, inkább valami szégyenkezéssel.
— Elnézést. Azt hiszem, tényleg túlzásba estünk.
— Igen. Túlzásba estetek — válaszolta nyugodtan. — Adok egy órát, hogy összepakoljatok. Amikor hazajövök a munkából, a lakásnak üresnek kell lennie.
Wilhelmina a hálószoba felé indult. Egy szót sem szólt. Robert összeszedett néhány dokumentumot, és egy mappába tette őket. Senki sem emelte fel a hangját, senki sem vitatkozott. Csendben maradtak – talán bánatból, talán csalódásból, vagy talán egyszerűen csak azért, mert már nem volt mit mondaniuk.
Két órával később Albina visszatért. Csend uralkodott a lakásban. Robert cipője már nem volt a folyosón. A konyhában nem érezni Wilhelmina kávéját. Az asztalon egy kis cetli feküdt:
„Bocsáss meg. Túlreagáltuk. Robert és Wilhelmina.”
Gondosan összehajtotta és elrejtette a fiókba. Aztán odament az ablakhoz és kitárta. A nyári szellő beáramlott, finoman megmozgatva a függönyöket. Csend. Nyugalom.
Albina átment a konyhába, feltett vizet teához. Leült az asztalhoz. Fáradtnak érezte magát, de megkönnyebbült is. Ez volt az ő otthona. Végre újra csak az övé volt.
A telefon rezegni kezdett. Üzenet Elżbietától:
„Na, hogy vagy? Minden rendben?”
Albina válaszolt:
„Már igen. Végre igen.”
Körülnézett – a függönyökre, amelyeket ő választott, a csészére, amelyet harmincadik születésnapjára kapott ajándékba, a könyvespolcra. Minden a helyén volt. Ő is.
Ma új fejezetet kezdett. A régi terhek nélkül. Anélkül, hogy attól tartott volna, hogy valaki újra átlép egy határt. Anélkül, hogy valaki irányítaná.
Ez nem mese volt. Nem minden volt egyszerű. De ebben a történetben ő tartotta a kulcsot.
És ezúttal senki sem veheti el tőle.
