Vasárnap, 11:47
A napsugarak, mintha aranyfonalak lennének, áttörtek a poros redőnyökön, és csillogó foltokként ömlöttek a konyhaasztalra. Az ablakon kívül csendesen susogtak a juharfalevelek, és valahol a távolban hallatszott a város tompa zaja – olyan ismerős, olyan csalóka nyugalommal. Artem, az ötéves kisfiam, a székén ült, lógatta a lábait a dinoszauruszos kék zokniban, és rajzolt az albumába. A krétapálcája recsegett a papíron, miközben egy ferde házat rajzolt, amelynek kéményéből füst gomolygott.
– Anya, igaz, hogy hamarosan új szívem lesz? – kérdezte hirtelen, anélkül, hogy felnézett volna a rajzáról.
Megdermedtem a kanállal a kezemben, és éreztem, hogy gombóc szorul a torkomban. Gyermeki közvetlensége mindig a szívembe hatolt.
– Igen, kicsim. A műtét olyan, mint a varázslat. Egészséges leszel, és futhatsz, mint a többi gyerek.
De a hangomból hiányzott a magabiztosság. A nyugtalanság, amely egész héten gyötört, hirtelen kézzelfoghatóvá vált. Mintha láthatatlan kéz szorította volna össze a mellkasomat. Ismered azt az érzést, amikor a levegő hirtelen sűrűvé válik, és a gondolatok nehezek, mint az ólom?
12:03
– Anya, enni akarok! – Artem a krétát a földre dobta, és az a hűtő alá gurult.
– Mindjárt, kicsim – kényszerítettem magam mosolyra, bár belül remegtem. – Anya megcsinálja a kedvenc omlettedet.
De amikor kinyitottam a régi tölgyfa szekrényt, a szívem a mélybe zuhant. A konzervdoboz, amelyben a műtétre félretett pénz volt, eltűnt. Az üres polc úgy tátongott, mint egy seb.
– Ne… Ne! – kinyitottam a fiókokat, és kiöntöttem a tartalmukat. Gabonapelyhek, egy halom régi levél, üres dobozok – de a pénznek nyoma sem volt.
Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. Remegő ujjaimmal megragadtam a telefont. A képernyőn 12 nem fogadott hívás volt Antonától. A tegnap este felidéződött: a vándorló tekintete, amikor „véletlenül” a konyhában maradt, a szándékosan hangos nevetése, amikor megemlítettem a holnapi találkozót a szívsebésszel.
Gyermekkor: 1998
Anton mindig az árnyékom volt. Hét évesen sírva rohant hozzám, miután betörte az ablakot az iskolában. Megvédtem, mondván, hogy én játszottam a labdával. Az ígérete, hogy „Mindig meg foglak védeni!”, olyan őszintén hangzott… De az idő, mint a szél, elsöpörte az ígéreteket, csak por maradt utánuk.
12:15. Anton lakása
Várva a válaszra, berontottam a szobájába. Az orromat elöntötte a dohos dohány és a kiömlött sör szaga. Anton az ablaknál állt, háttal nekem, ujjai idegesen babrálta a függönyt. Az ablakpárkányon csikkek hevertek a hamutartóban, mellette egy csomag „Belomor” cigaretta, letépett celofánnal.
– Anton! – kiáltottam, és a hangom visszhangzott a kopott falakon. – Hol van a pénz?!
Lassan megfordult. A szeme alatt árnyékok voltak, mintha egy napja nem aludt volna. Az ajkán félmosoly játszott, ami egykor a tanárait is meggyőzte.
– Miről beszélsz?
– Te. Elloptad. A pénzt. Artyomnak – minden szót kiemeltem, ökölbe szorított kezekkel. – Ez nem csak papír. Ez az élete!
Elfordult, mintha nem bírta volna elviselni a tekintetemet.
– Szükségem volt rá… Sürgősen. Adósságok. Tudod, hogy van ez.
– Nem, nem tudom! – A düh a fejembe csapott, és a hangom remegni kezdett. – Te rángattál bele a kalandjaidba! Tavaly a lakásodat zálogba adtad, most meg ez! Érted egyáltalán, hogy Artyom nem éri meg a reggelt?!
Anton hallgatott. Kezét a pohár vodka felé nyújtotta az asztalon, de félúton megállt.
– Visszaadom. Esküszöm.
– Mikor? Amikor már nem lélegzik? – A könnyek csíptek a szemét. – Láttad a vizsgálati eredményeit! Láttad, hogy három lépés után már fuldoklik!
Hirtelen megfordult, és a szemében valami kétségbeesés villant.
– Azt hiszed, nekem könnyű? Azt hiszed, nem emlékszem, hogy nézett ránk, amikor mesét olvastunk neki? De nincs választásom!
– Mindig van választás! – A földre dobtam az üres gyógyszeres dobozt. – Te csak nem akartál választani!
12:41. Hazafelé
Visszafelé elhaladtam a játszótér mellett, ahol Artem hintázni akart. A szél lobogtatott az üres zacskókat a szemetesben, és valakinek a „Kapd!” kiáltása visszhangzott a fülemben. Otthon a fiam aludt, összegömbölyödve, szemöldöke még álmában is összehúzódott.
Leültem mellé, simogatva a vékony haját.
„Bocsáss meg, kicsim. Anyu mindent rendbe hoz…”
De hogyan? Az óra 150 000 rubel adósságot mutatott. A műtétig három nap volt hátra.
Éjszaka. 03:23
A telefon rezegett az éjjeliszekrényen. Anton: „Összeszedtem 50 ezer. Holnap átutalom. A többit jövő héten.” Olyan erősen szorítottam a készüléket, hogy a körmeim belemélyedtek a tenyerembe. Az ő »holnapjai« mindig „soha”-kká változtak.
Reggel. 07:15
A munkahelyemen dokumentumokat nézegettem, de a sorok elmosódtak. Larisa, a kolléganőm hozott kávét, szemei együttérzést sugároztak.
– Sápadt vagy. Kérj szabadnapot, ha kell.
– Kellene – suttogtam. – De nem lehet.
Ebédszünetben bankok között rohangáltam, részletfizetést kérve. A Sberbank pénztárosnője, egy idős, ősz hajú nő, sóhajtott:
– Kislányom, látom, hogy a végsőkig el vagy keseredve. Vegyél fel hitelt a kocsidra.
A kocsi… Az a „Ford”, amit a férjemmel két évig spóroltunk. De mi a fontosabb – a kerekek vagy a fiam szíve?
Este. 19:48
Anton megjelent az ajtóban, szeszes ital és olcsó dezodor szaggal.
– Tessék – dobta az asztalra egy köteg pénzt. – 50 ezer. A többi hamarosan.
Átnéztem a bankjegyeket. 47 500.
– Hol van a három ezer?
– Taxira… – nem nézett rám.
– Taxira költötted a pénzt?! – kiáltásom felébresztette Artyomot.
– Anya, félek… – hallatszott a hálószobából.
Anton megrezzent. Arcvonásai eltorzultak.
– Nem tudtam, hogy így lesz. Követelték…
– Kik „ők”? A drogos barátaid? – Odaléptem hozzá, érezve, ahogy a körmeim belemarnak a tenyerembe. – Érted egyáltalán, hogy az „adód” egy egyoldalú játék? A unokaöcséd életét kockáztatod!
Hallgatott. Csak az ujjai, amelyek a kabát szélét szorongatták, árulták el belső remegését.
Két nap múlva. 14:00. Kórház
Artyom feküdt a kórteremben, érzékelőkkel borítva. Karjai – vékonyak, mint egy fiatal nyírfa ágai – remegtek a takaró alatt. Az orvos, egy fiatal férfi fáradt szemekkel, megrázta a fejét:
– Pénz nélkül nem kockáztathatjuk a vizsgálatokat.
– Majd én hozom! – ragadtam meg az orvosi kabát ujját. – Estére. Esküszöm.
Az orvos gyengéden eltolta a kezem.
– 24 órájuk van.
23:59. Anton lakása
Rúgtam az ajtót, amíg a szomszéd felülről nem nyitotta ki a zárat egy csavarhúzóval. Bent káosz uralkodott: törött edények, vérnyomok a padlón, középen pedig Anton, szalaggal megkötözve, felhasított ajakkal.
– Tartozol nekem… – rekedt. – Elvittek mindent.
– Ki? Ki vitte el?! – letéptem a szalagot, érezve, ahogy a pulzusom a halántékomban ver.
– Nem mondom. Nem szabad… – A félelemtől elhomályosult szeme hirtelen élesedett. – Fuss! Fuss innen!
De már késő volt. Az ajtó dübörögve kinyílt, és három ember tört be a szobába. Arcukat maszkok takarták, kezükben fém csillogott.
A következő hónapok
Artyom és én a külvárosba költöztünk. Éjszakai takarítónőként dolgoztam, nappal pedig péksüteményt árultam a metróállomáson. A kezeim repedeztek a vegyszerektől és a hidegtől, de mosolyogtam, amikor a fiam azt mondta:
„Anya, a te pitéid jobbak, mint Marina Ivanovnaé!”
Fél év múlva csoda történt: egy jótékonysági alap segített kifizetni a műtétet. Az operáció sikeres volt. Artyom nevetve futott a folyosón, én pedig számoltam a lépteit – 10, 20, 30…
Véletlen találkozás. 2023
A Nevszkij prospektuson sétáltam, Artemot a kezén fogva. Már harmadik osztályos volt, és az iskolai új projektjéről, „A családom”ról mesélt. És akkor megláttam Antont. Az egykor atletikus alakja meggörnyedt. A szemétdombon turkált, és a tolvajlásban egykor ügyes ujjai remegtek, miközben a maradékot halászták ki.
– Anton? – szakadt ki a hangom.
Megfordult. Szeme üresen pislogott.
– Szia, kishúgom.
– Miért? – nem tudtam megállni. – Miért nem értetted akkor, hogy mindent feladtam volna érted? De te elvettél tőlem azt, amit nem lehet elvenni!
Csendben nézett Artyomra, aki homlokát ráncolva a hátam mögé bújt.
– Gyönyörű. Mint te gyerekkorodban – suttogta Anton. – Mondd meg neki… Mondd meg, hogy Anton bácsi szerette.
És akkor megértettem. Az ő „tartozásai” nem emberekkel szemben voltak. Az ő „barátai” nem hús-vér emberek voltak. Kétségbeesetten próbált megmenteni magát, de elvesztette a lelkét.
Epilóg
Ma Artem oklevelet kapott a biológia olimpián elért győzelméért. Orvos szeretne lenni. A szobája ajtaján egy tábla lóg: „Kutya. Vigyázz!”, bár nekünk soha nem volt kutyánk.
„Anya, miért nem voltak gyerekei Anton bácsinak?” – kérdezte tegnap.
„Mert vannak emberek, akik nem képesek szeretni, kicsim” – válaszoltam, simogatva a haját. „De te képes vagy rá. Te az én hősöm vagy.”
Az eső újra kopogott az ablakon, ugyanolyan csendesen, mint azon a vasárnapon. Csak most már tudtam: még a csendben is hallani lehet a lélek kiáltását.
