Még mindig nem tudok magamhoz térni. Úgy érzem, mintha a föld kicsúszna a lábam alól. Alig három napja készültem az esküvőre, amelyre szombaton kerül sor. Nastya és én minden apró részletet megterveztünk: kibéreltünk egy hangulatos éttermet a tó partján, élő zenét rendeltünk, sőt, egymásnak is ajándékoztunk egy-egy „Örökre” feliratú gyűrűt. Most pedig, ahelyett, hogy a menüt vagy a vendéglistát ellenőriznék, egyedül ülök, és próbálom felfogni, hogy hogyan történhetett ez. Az „ideális” menyasszonyom, akivel majdnem egy évet éltem együtt, eltitkolta előlem, hogy két gyereke van. Nem egy, nem „véletlen gyerek a múltból”, hanem két kislány – hat és három évesek. Ez nem csak sokk, hanem olyan érzés, mintha mellkason vágtak volna. Hogy lehetséges ez? Hiszen a jövőről beszéltünk, terveket szőttünk, ő biztosított arról, hogy készen áll egy új életre. Most pedig kiderül, hogy már régóta egy másik valóságban él.
Minden úgy kezdődött, mint egy olcsó sorozatban. A közösségi médián ismerkedtünk meg: én kerestem valakit, aki osztja a túrázás és a könyvek iránti szeretetemet, ő pedig utazásokról és művészetről írt bejegyzéseket. Az oldala tele volt napfényes fotókkal – Nastya az Eiffel-torony előtt, Nastya egy csokor mezei virággal, Nastya a volánnál a közös utazásunkon a Kárpátokba. Olyan könnyednek, szabadnak tűnt, mintha nem terhelné a múlt. Még viccelődtem is, hogy ő az én személyes fényem a sötét munkám világában (mérnök vagyok, sűrű a munkarendem, állandó rohanás). És most ez a fény reflektorfény lett, amely rávilágított a szekrényében rejtegetett csontvázakra.
A botrány egy SMS miatt robbant ki. Nastya mindig óvatosan bánt a telefonjával, de aznap este, miután vacsoráztunk a lakásában, a konyhaasztalon hagyta. Észrevettem, hogy a képernyő megvillan, és öntudatlanul ránéztem. Két kislány fotója volt, alatta a felirat: „Apa kérdezi, mikor viszed el őket?” – A szívem megállt. „Apukája? Nála?” – villant át az agyamon. Eszembe jutottak a szavai: „A válás után az életem tiszta lap.” Kiderült, hogy ez a lap tele volt gyerekrajzokkal, amelyeket titokban a „Munka” mappában tárolt a felhőben.
Amikor kijött a fürdőszobából, én az ablaknál álltam, és szorosan fogtam a telefont. A kérdés spontán, felkészülés nélkül hagyta el a számat: „Vannak gyerekeid?” A szeme ide-oda járt, mint a ketrecben a patkányok. „Elolvastad?” – suttogta, és abban a pillanatban megértettem: egy évnyi kapcsolatunk egy nagy hazugság volt. Nem egyszerű hallgatás, hanem szándékos megtévesztés. Tudta, hogy kerülöm a kapcsolatokat olyan nőkkel, akiknek már vannak gyerekeik (két házasság után, „idegen” gyerekekkel, akik gyűlöltek engem). De az őszinteség helyett a „tiszta lappal” játékot választotta.
„Hogy tehetted?” – kiáltottam, becsapva a hűtőszekrény ajtaját. „Egy egész évig úgy tettél, mintha szabad lennél! És én? Én pedig terveket szőttem kettőnk számára!” Ő sírt, tenyerét az asztalra szorítva: „Féltem, hogy elhagysz. Te magad mondtad, hogy elviselhetetlen számodra a gondolat, hogy mások gyerekei legyenek!” „De ez nem mentség!” – ordítottam. „Mondhattad volna, adhattál volna időt, hogy feldolgozzam! És most mi lesz? Egy hét múlva esküvő, a vendégek meg vannak hívva, a ruha megvan, és én megtudom, hogy két gyerek anyját veszem feleségül, akik a volt férjével élnek!”
Elmentem Sanyához, gyerekkori barátomhoz, aki taxisofőr és ismeri az életet „belülről”. Meghallgatott, megrázta a fejét: „Dimon, te bajba keveredtél. A gyerekek nem vicc. A volt férje biztosan nem fizet gyerektartást sem, mi?” – „Miért gondolod?” – kérdeztem. Sanya felhorkant: „Miért nem él veled? Akkor biztosan vannak problémák. És ha ezt eltitkolta, mit rejteget még? Talán hitelek, adósságok?” Szavai úgy belefúródtak az agyamba, mint egy szálka.
Nastya három napig hívott. Nem vettem fel, amíg meg nem láttam az üzenetét: „Kérlek, találkozzunk. Félek.” A kávézóban úgy nézett ki, mint egy megvert madár: sötét karikák a szeme alatt, a haja rendezetlen csomóba volt fogva, és a szokásos élénk sminkje helyett csak halvány ajkai voltak. „Mindent el akartam mondani” – suttogta, miközben keverte a hideg kávét. – De féltem, hogy elhagysz. Most már értem, hogy butaság volt. De nem veszíthettelek el. Tényleg nem.„
A szüleim, amikor megtudták, megdöbbentek. Anyám, harminc éves tanárnő, csak azt ismételgette: ”Hogy lehet eltitkolni a gyerekeinket? Ez nem valami ruhadarab! Ez az élete egy része!” Apám, egy volt katona, így foglalta össze: „A szerelem az szerelem, de ellenőrizd a papírokat. Nincs esetleg még házassági kötelezettsége a volt férjével? Különben belekeveredhetsz a vagyonmegosztásba vagy a gyámságba.” Szavaik keveredtek a fejemben Szankina tanácsával és Nastya remegő hangjával.
Tegnap ragaszkodtam hozzá, hogy találkozzak a volt férjével, Vitalijjal. Magas, ősz hajú férfi volt, és nyilvánvaló irritációval beszélt: “Azt hitted, ő egy angyal? A gyerekek nem az ő szeszélye, a mi közös vérünk. Tartásdíj? Igen, fizetek, de ő nem veszi el. Azt mondja, hogy egyedül boldogul. És most mi lesz? Készen állsz arra, hogy mostohaapa legyél?” Nem szóltam semmit. Szavai ítéletként hangzottak.
Nastya könyörög, hogy ne mondjam le az esküvőt. „Már mindent kifizettem – suttogja. – A vendégek más városból jönnek. Legalább próbáljuk meg. Szeretlek. A gyerekek… Nem ők tehetnek róla.” De hogyan lehet összeegyeztetni a szerelmet és a csalást? Hogyan nézzek a lányaiba, tudva, hogy az anyjuk hazugságra építette a kapcsolatunkat?
Sanya, miután megtudta Vitaliya-ról, felhorkant: „Láttam már ilyen »apákat«. Valószínűleg örül, hogy te vállalod a kötelességeit. Fuss, mielőtt késő lesz!” De ő nem érti. Én sem akarom elveszíteni Nastját. A nevetését, a reggeli sajtos palacsintáját, a kezeit, amelyek tegnap remegtek, amikor megpróbálta begombolni az ingemet…
Ma reggel bementem a „közös” lakásunkba (amelyet, mint most már értem, „minden esetre” az ő nevére írattak). Nastya az ablaknál állt, és gyermekrajzokat szorongatott a kezében. „Akarsz nézni?” – kérdezte. „Ezeket ők rajzolták rólad. Az én meséim alapján. Azt mondják, hogy kedves vagy.” Elvettem a lapot: két pálcikaember fogta egymás kezét, alatta az aláírás: „Anya, apa és mi”. Hányingerem lett.
„Miért nem mondtad? – kérdeztem, a rajzra nézve. – Megértettem volna. Talán nem azonnal, de…” „És ha nem értetted volna? – szakított félbe. – Ha elmentél volna, mi lett volna? Egyedül két gyerekkel, támogatás nélkül…” Könnyei patakokban folytak, de már nem éreztem irgalmat. Csak keserűség és harag.
A szüleim ragaszkodnak ahhoz, hogy ellenőrizzem a papírjait. „Derítsd ki, hogy nincs-e adóssága – mondja az apám. – Lehet, hogy a hitelcsapdába akar csalni.” Anyám attól tart, hogy »bezárkózom«: „A szerelem fontosabb a státusznál. De a bizalom az alapja mindennek. Nélküle a szerelem is csak homok a kezünkben.”
Most az irodában ülök, mintha dolgoznék, de valójában a fejemben forgatom a lehetőségeket. Ha lemondom az esküvőt, az csapás a hírnevére, a terveimre, a vendégekre, akik már megvették az ajándékokat. Ha megházasodom, kockáztatom, hogy egy hónap múlva kiderül valami más. Lehet, hogy a munkájáról is hazudott? Vagy a tanulmányairól?
Eszembe jut, hogyan választottuk a gyűrűket. Nastya aranyat akart, én ragaszkodtam az ezüsthöz: „Hogy ne legyenek feltűnőek”. Ő nevetett: „Milyen praktikus vagy!” Most pedig arra gondolok: talán szándékosan kerülte a felesleges kérdéseket, hogy ne derüljön ki a múltja?
Sanya azt javasolja, hogy „menjünk el egy hónapra a tajgába”: „Lenyugszol, átgondolsz mindent.” De tudom, hogy nem megyek el. Túl sok mindent fektettem ebbe a kapcsolatba. És Nastya sem fog visszalépni: már megvette a ruhát, az anyja pedig a fátylat varrja. „Az esküvőnkről álmodnak” – mondta. „Hogyan magyarázzam el nekik?”
Tegnap este bementem az óvodába, ahová a lányaik járnak. A kerítésen keresztül néztem, ahogy labdáznak. A kisebbik, Masha, elesett és sírni kezdett. Nastya odarohant hozzá, felvette, letörölte a könnyeit. Abban a pillanatban ő volt az igazi. Nem az a maszk, amit előttem viselt, hanem egy anya, aki készen áll arra, hogy megvédje a gyerekeit. És megértettem: ő nem gonosz. Csak összezavarodott. De lesz-e elég erőm elfogadni őt olyannak, amilyen?
Később, a kocsiban, megkérdeztem: “Miért pont most? Miért nem mondtad korábban?„ Ő halkan válaszolt: ”Amikor megkértél, megijedtem. Azt gondoltam: „Mi van, ha meggondolja magát?” De aztán még jobban beleszerettem… Úgy döntöttem, hogy az esküvő után mindent elmondok. De most… Most látom, hogy nézel rám. Mintha idegen lennék.”
Csendben ültünk, amíg fel nem gyulladtak a lámpák. „Nem vagy idegen” – mondtam. „De nem is az, akit ismertem.” Bólintott: „Magamnak is idegen lettem. Bocsáss meg.”
Most dönteni kell: szombaton az oltár elé álljak-e egy nővel, aki a legfontosabb dologban megcsalt, vagy szakítsak, és elveszítsem azt, akit szeretek. Sanya igaza van: a bizalom olyan, mint az üveg. Ha összetörik, nem lehet összeragasztani. De anyámnak is igaza van: a szerelem sok mindent legyőzhet.
Ma levelet kaptam Vitalijtól. „Ne avatkozz bele az életükbe – írta. – Ők az én lányaim. Te csak egy átmeneti szeszély vagy számukra.” Egy órával később Nastya telefonált: „Dima, mindent lemondtam. Nem lesz esküvő. Nem akarom, hogy nyomás alatt házasodj meg. De… szeretlek. Adj nekünk egy esélyt, hogy újrakezdjük.”
Mit tegyek? Bocsássak meg, és próbáljak meg családot alapítani három „váratlan” taggal? Vagy távozzak, megőrizve a büszkeségemet, de elveszítve a szerelmemet? Nem tudom. De tudom, hogy ez a döntés nem csak az én életemet fogja meghatározni, hanem két gyermek sorsát is, akik már beépítettek magukba a családjukba.
P.S. Egyébként tegnap találtam egy régi fotóalbumot a táskájában. A gyerekek Vitalij karjaiban, mosolyogva, ünnepek… Az utolsó oldalon pedig egy üres téglalap, ahol az én fotómnak kellene lennie. Nastya nem ragasztotta be. Talán attól félt, hogy elmenekülök? Vagy tudta, hogy minden összeomlik?
