A szülészeten hagytam
– És a gyerek? – kérdezte tompán. – Kié?
– Nem tudom – fordította el a tekintetét. – Talán a tiéd, talán az övé.
Most már mit számít?
– Mit számít? – Mark felugrott, és felborította a széket.
Tatyana az ablaknál állt, és zavartan végigsimította az ujjaival a hideg üveget.
Az ablakon kívül október eső esett, elmosta a fák körvonalait az elit lakópark udvarán.
A névtelen ujján halványan csillogott a gyémántokkal kirakott jegygyűrű – Mark ajándéka az ötödik házassági évfordulóra.
– Megint késik – morogta, az órára pillantva. – Mindig valami sürgős számítások, kísérletek vannak a munkahelyén…
A bejárati ajtó zárja kattanott.
Tatyana felkapta a fejét.
– Tanyusha, itthon vagyok! – hallatszott a férje hangja. – Nem fogod elhinni, milyen áttörésünk volt ma!
Mark berontott a nappaliba – kócos, kipirult, csillogó szemekkel.
Tweed zakóján sötét esőfoltok látszottak.
Felkapta a feleségét, és körbeforgatta a szobában.
– Hé, tedd le! – kiáltotta szeszélyesen Tatyana, és kirúgta a kezét. – Tudod, hogy nem szeretem, ha az utcáról bejössz, és rögtön ölelgetni akarsz.
Mark óvatosan letette a földre, és bűnbánóan mosolygott:
– Bocsáss meg, drágám. Csak olyan jó napom van.
Úgy tűnik, Viktorral megoldottuk azt a kvantum-összefonódás problémát.
Ha minden beigazolódik, egyenesen a bécsi nemzetközi konferenciára vezet az út.
– Bécsbe? – Tatyana azonnal felélénkült. – Mikor?
– Három hét múlva. Hát, nem nagyszerű?
A szájába harapott.
Három hét – pont elég idő, hogy vegyen egy új ruhát. Az a bordó, hátul kivágott, amit a butikban látott…
– Én is mehetek? – morogta, és karjaival átölelte férje nyakát.
– Hogyne – nevetett Mark. – Te vagy a legfőbb talizmánom.
Minden konferencián ragyogsz, elhomályosítod a helyi tudós hölgyeket.
Tatyana önelégülten mosolygott.
Igaz, igaz – tudott hatást gyakorolni.
Amíg ezek a kék harisnyás, méret nélküli pulóveresek a képleteiket vitatták, ő uralkodott a fogadáson, elbűvölve az intézetek igazgatóit és a tudományos tanácsok elnökeit.
— Egyébként — Mark megcsókolta az orrát — ott lesz Stein professzor is.
Emlékszel rá? Legutóbb Prágában mindenki csodálta a franciádat.
— Emlékszem, emlékszem — Tatyana elhúzta a száját. — Öreg… szarházi. Egész este megpróbált megfogdosni, társasági beszélgetés ürügyével.
Elhúzódott a férjétől, és a kanapéhoz ment. Leült, és behúzta a lábait.
Most vagy soha…
— Mark — szólította halkan. — Nekem is van egy hírem.
A férfi megfordult, még mindig mosolyogva:
— M-m?
— Terhes vagyok.
A mosoly lassan eltűnt az arcáról. Megdermedt a szoba közepén, mintha villámcsapás érte volna.
– Mi? – lihegte. – Te… biztos vagy benne?
Tatyana bólintott:
– Három teszt is azt mutatja. A klinikán is megerősítették. Hat hét.
Mark a szemközti fotelbe zuhant. Az arcáról le lehetett olvasni, hogy emészti az információt.
Tatyana visszatartotta a lélegzetét. Csak ne kezdje most azzal, hogy még túl korai, hogy várni kellett volna…
– Istenem – motyogta. – Ez… ez csodálatos!
Felugrott, és újra felé rohant:
— Tanyuska, drágám! Ez aztán a hír! Én… én nem is tudom, mit mondjak!
— Mondhatod, hogy szeretsz — mosolygott a lány.
— Szeretlek! — kiáltotta a fiú. — Jobban, mint az életemet! Téged és a kisbabánkat!
Térdre ereszkedett, és fülét a lány hasához nyomta.
Tatyana zavartan simogatta a haját.
— Akkor Bécsbe? — kérdezte mintha mellékesen.
Mark felemelte a fejét:
— Milyen Bécsbe? Ne már! Semmi repülés!
— De miért? — Tatyana duzzogva duzzogott. — Remekül érzem magam.
– Nem is akarok hallani róla! – vágta rá. – Semmi kockázatot nem vállalok. Főleg ilyen korai szakaszban.
– Mark, ne legyél ilyen unalmas! – szeszélyesen megrántotta a vállát. – Mi az már, pár óra repülővel?
Talán én vagyok az első terhes nő, aki repül?
– Nem, azt mondtam, nem! – felállt, végigjárta a szobát. – Nem kockáztathatom ezt. Sem téged, sem a gyereket.
– De nem akarok egyedül maradni! – Tatyana hangjában könnyek csengtek. – Mit fogok itt csinálni egy egész héten?
Mark elgondolkodott, megdörgölte az orrát:
– Mi lenne, ha megkérnénk anyát, hogy jöjjön el? Már régóta tervezte…
– Nem! – Tatyana felugrott, mintha megcsípte volna valami. – Csak a te anyádat ne!
– Miért? – csodálkozott ő. – Anyád szeret téged, mindig kész segíteni…
– Nem akarom zavarni – mondta sietve Tatyana. – Amúgy is állandóan panaszkodik a vérnyomására, a szívére…
– Jól van, – sóhajtott Mark. – Ahogy akarod.
Megcsókolta a lány fejét, és elment zuhanyozni.
Tatyana pedig ott maradt a kanapén, idegesen rágva az ajkát.
A telefonján villogott Viktor üzenete:
„Holnap kettőkor várlak. Hiányoztál.”
Sietve törölte az üzenetet. Most minden bonyolultabb lett…
Másnap, miután Mark elment, megérkezett Valeria Szergejevna.
Értesítés nélkül.
Mark előző este telefonált, aggódó hangon:
„Anya, gyere ide, kérlek. Tatyana terhes, és nekem üzleti útra kell mennem. Félek egyedül hagyni.”
Felment a megfelelő emeletre, elővette a pótkulcsot. Csend uralkodott a lakásban, csak a hálószobából hallatszott tompa hangok.
„Vitya, hagyd abba!” – hallotta a menyének a hangját. »Mi van, ha a szomszédok…
„Milyen szomszédok? Mindenki dolgozik« – egy férfi hang, homályosan ismerős.
Valerija Szergejevna megdermedt az előszobában.
A hálószoba ajtaja kinyílt, és a küszöbön megjelent a fia helyettese, a kócos Viktor.
Amikor meglátta Tatyána anyósát, elsápadt, mint a krétapor.
– Valerija Szergejevna… – dadogta. – Maga… hogy…
A férfi válláról Tatyana kandikált ki – sietve összehúzott köntösben, kócos hajjal.
A nyakán friss…
– Tűnj innen! – sziszegte Valeria Szergejevna.
Viktor kilőtt az előszobába, felkapta a kabátját és a cipőit.
Tatyana a hálószoba ajtajában maradt állva – sápadt, de dacos tekintettel.
– És most mi lesz? – kérdezte. – Rohansz jelenteni?
– Mit gondoltál? – Valeria Sergeevna undorodva nézett a menyére. – Hallgatni róla? Fedezni?
– Úgyis nem fog hinni – nevetett idegesen Tatyana. – Mark szeret engem. Imád.
– Imádott – javította ki az anyós. – A mai napig.
Este Mark hazajött, kicserélte a jegyeket, lemondta a fellépést.
Valeria Szergejevna mindent elmesélt.
– Mióta van ez köztetek? – kérdezte, szigorúan a feleségére nézve.
– Mit számít? – Tatyana vállat vont. – Most már mindegy.
– És a gyerek? – kérdezte tompán. – Kinek a gyereke?
– Nem tudom – elfordította a tekintetét. – Lehet a tiéd, lehet az övé.
Most már mit számít?
– Mit számít? – Mark felugrott, és felborította a széket. – Te… te… – dühtől fuldokolt.
– Igen, ilyen vagyok! – tört ki hirtelen Tatjana. – Üres, szeleburdi, hűtlen! Mit mondasz még?
De legalább élek, és nem görnyedlek napokig a képletek felett!
– És Viktor? – szűrte ki Mark. – Most hozzá fogsz rohanni?
– Igen! – emelte fel az állát. – Hozzá! Ő legalább fiatal, vidám…
– Fuss, fuss – mosolygott keserűen Mark.
Tatyana kirohant a lakásból, becsapta az ajtót.
Két óra múlva tért vissza – sírva, elveszve.
– Na, tárt karokkal fogadtak? – kérdezte mérgezően Valerija Szergejevna.
Tatyana csendben bement a hálószobába, és elkezdte összeszedni a holmiját.
– Azt mondta… – remegett a hangja – azt mondta, hogy ez az egész nem volt komoly.
Hogy én csak egy eszköz vagyok számára, hogy bosszút álljon a sikeres főnökén.
És hogy nem kell neki egy terhes szerető.
– Tényleg? – Mark a ajtókeretnek dőlt. – Pedig én figyelmeztettelek. Hiszen ismerem, mint a tenyerem.
Tatyana becsukta a bőröndöt, és hangosan kihúzta a fogantyút:
– A szüleimhez megyek. Majdnem mindig a dűlőn vannak.
Felkapta a bőröndöt, és az ajtó felé indult.
Az ajtóban megfordult, mintha mondani akart volna valamit. De meggondolta magát, csak megvonta a vállát, és kiment.
Hét hónap telt el.
Tatyana eltűnt Mark életéből, csak ritkán villant fel a társasági életben – ugyanolyan látványos, hol az egyik, hol a másik üzletember társaságában.
De aztán teljesen eltűnt, nyilván a terhesség utolsó hónapjai kezdtek megmutatkozni.
Aztán Markot felhívták a szülészetről. A volt felesége fiút szült. És lemondott róla.
– Elfogadom – mondta Mark a telefonba. – Örökbe fogadom.
– Megőrültél! – csapott a kezével Valeria Szergejevna. – Egy idegen gyereket? Biztos vagy benne, hogy a tiéd?
– Anya – fogta meg a kezét, és a szemébe nézett. – Mit számít, hogy az enyém-e vagy sem? Ő nem tehet semmiről. És teljesen egyedül van.
Valeria Szergejevna sokáig hallgatott, nézte fia lesújtott arcát. Aztán határozottan felegyenesedett:
– Jól van. Add ide a papírokat, segítek elintézni. Még vannak kapcsolatai a gyámügynél.
Mark hevesen átölelte anyját:
– Köszönöm. Tudtam, hogy meg fogod érteni.
– Buta vagy, és őszinte – morogta a nő, lopva letörölve a könnyeit. – Teljesen az apádra mentél.
Ő is… nemes volt, vakmerőig.
Egy hónap múlva hazahozták a fiút.
Csodálatos hasonlóságot mutatott Markra – ugyanazok a komoly szürke szemek, ugyanaz a makacs áll.
– Nézd csak – mosolygott Valeria Szergejevna, lehajolva az ágy fölé. – Pont olyan voltál gyerekkorában. Talán tényleg a tiéd?
– Most már nem számít – mosolygott Mark. – Most már biztosan az enyém.
Óvatosan megigazította a takarót.
A kisfiú álmában csettintett a nyelvével, és valami megremegett Mark mellkasában.
Az élet mégis furcsa dolog. Néha mindent el kell veszíteni, hogy megtaláljuk a legfontosabbat.
